Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Bogyai Krisztián

FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL

Kezdjük kellő DAC-cal az új esztendőt! Bogyai Krisztián neve ismerősen csenghet labdarúgói körökben, legyen szó a DAC-ról, járási fociról, vagy éppen a sárga-kék klub szurkolói bázisáról. Krisztiánt egyben a dunaszerdahelyi Kodály Zoltán Alapiskola tornatanáraként is megszólaltatom, mindez előrevetíti a riport tartalmi gazdagságát, melyben a legfőbb hangsúly a mozgáson és a sportos életmódon van. Persze kihagyhatatlan téma szeretett csapatunk buzdítása, elvégre ez rovatunk egyfajta küldetése is.

Szervusz Krisztián, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésem. Jelenleg is aktívan focizol, emellett a DAC egyik korosztályos csapatánál edzősködsz, miközben testnevelést tanítasz a Kodály Zoltán alapsuliban. Ezt így leírni is hosszú, hát még megélni. Vegyük sorjában…

Részemről a foci egy szerelem, születésemtől kezdve velem van a labda. Édesapám gondoskodott róla, hogy tényleg mindig legyen otthon egy labdám, vele kezdtem el focizni is. Igazi focista a grundon vált belőlem a Keleti lakótelepen, tehát „Východon”, a blokkok között. Ott idősek, fiatalok együtt fociztak, gyerekként ki kellett vívnom a saját posztom. Tulajdonképpen itt alakult ki nálam a góllövés szeretete, ebből adódik, hogy világéletemben középcsatárt játszottam, imádtam gólokat lőni. A lakótelepen megalakult egy diák csapat, amit hivatalosan bejegyeztek és a dunaszerdahelyi járási bajnokságban is elindultunk HBC Rangers néven [megj.: HBC = Hobbi Club]. „Pepó”, vagyis a Petrovics Zoli karolt fel minket, ő volt az, aki a dunaszerdahelyi Rapid alapításában is tevékeny részt vállalt. Hosszabb-rövidebb ideig működtünk, Madban, illetve Kürtön játszottuk a hazai meccseket.

A HBC Rangers volt az első hivatalos klubom, ahol mint igazolt játékos szerepeltem. Utána egy hosszabb szünet következett, ugyanis a Komenský utcai alapsuli – ahol jelenleg is tanítok –, Szúnyog tanár úr által erősen kézilabda irányultságú iskola volt. Elkezdtem kézilabdázni, a foci mellékvágányra került. Nem volt sok választásom, ráadásul elég jól ment ez a sportág is.

Aztán mikor gimnáziumba kezdtem járni, ismét választás elé kerültem, tudtam, hogy szeretem a focit, viszont a kézilabdában sokkal többre vihetném. Kisebbnek éreztem a konkurenciát, ráadásul akkor került fel a férfi csapat az első ligába, nagy volt a boom körülöttük. Végül győzött a foci és a DAC igazolt játékosa lettem.

A fiatalabb ifjúsági korosztálynak Sidó Franci bácsi volt az edzője, később ő elment tőlünk és nem éreztem úgy, hogy túlságosan jó szakmai munka folyt volna a csapaton belül – mai szemmel ezt bátran kijelenthetem.

Kapcsolódó tartalom

Egy barátom hívására Hodosba kerültem, remek társaság várt ott, 17 évesen bemutatkozhattam a felnőttek között. Magas voltam, megvoltak az adottságaim hozzá, nem jelentett gondot beilleszkedni. Kis idő múlva Lépés Gyuri és a Pőthe Feri bácsi elcsábított Kisfaludra, ahol akkor kezdett kialakulni a 2000-es évek ikonikus csapata, Tóth Igorral a kapuban, vagy épp a korábbi DAC-játékos Molnár „Spekivel”, de mikor oda kerültem, Peťo Kašpar is itt focizott, csodálatos hat és fél évet töltöttem el ott. Sikeres időszak volt, amit a totális támadó foci jellemzett és a 4. ligáig jutottunk. Rengeteg néző járt a meccsekre szinte az egész járásból.

Az évek során megfordultam még Bősön, Ausztriában, Tótmegyeren, Ekelen, Komáromban, Várkonyon és Nyárasdon. Az utóbbi öt évem Alistálról szólt, három évig játékosedzőként tevékenykedtem, ma már egyéb elfoglaltság miatt csak játékosként tudom segíteni a csapatot. A várkonyi éveimben vette meg Világi Oszkár a DAC-ot. Németh Krisztián lett az edzőnk, és lehetőségem adódott gyerekeket edzeni a DAC-ban. Ez a várkonyi csapat a következő szezonban bajnokságot nyert, valójában mi voltunk Világi Oszkár első bajnokcsapata. Azóta a DAC utánpótlás-nevelésének tagja vagyok, jelenleg az U11-es csapatot edzem Szaban Tibivel. Tibi fantasztikus egyéniség és az egyik legnagyobb sárga-kék szívű DAC-ikonnak tartom őt. Gólt rúgott a másik kedvenc csapatomnak, a Bayern Münchennek – szoktam is húzni az agyát, hogy csak azért bocsájtom meg neki, mert az első számú kedvenc klubom mezében rúgta.

Az idők folyamán tagja lettem a DAC öregfiúk csapatának is, édesapám ott focizott, oda is ő vitt el. Igazi DAC-legendákkal hozott össze a sors: Majthényi Lóri, Gombos Árpi, nyugodjék Turek Árpi bácsi, Leskiv Pali, Lépes Gyuri, Audi, Sill Misi… meg a „DéTé”, vagyis Domonkos Tibi, aki családi jóbarátunk is egyben.

Kamaszként, majd felnőttként élmény volt focizni velük, hallgatni hétről hétre a sztorikat. Ez az a csapat, amit napjainkban a Mondok Árpád menedzselte társaság fémjelez. Az idősebbek már végleg abbahagyták, a jelenlegi generációhoz az egykori kisfaludi Lépes Gyuri-féle csapatból is jöttek, Nagy Adorján vagy épp Csepi Gyuri. A foci mint kizárólagos megélhetési forrás mindig picit háttérbe szorult nálam. Édesapám tanácsolta, hogy csak a focira nem lehet építeni, elég egy sérülés és vége a karrierednek, legyen egy jó iskolád. Így kerültem el végül az egyetemre…

A lelátón szurkolóként találkozhatunk veled, gondolom, ez alapból adta magát. Mennyire tudod elvonatkoztatni magad, hogy ne szakmai szemmel nézd a focit, hanem szimplán szórakozás legyen a számodra?

A sárga-kék szerelem nálam a DAC élvonalba kerülésével kezdődött ’85-ben. Ötéves voltam, amikor édesapám kivitt az első meccsre és magával ragadott a hangulat. Úgy mondanám, hogy ott pecsételődött meg a sorsom. A DAC kispadja melletti alsó szektorban ültünk, a termetem miatt gyakorlatilag csak térdtől felfelé láttam kezdetben a játékosokat. Úgy gondoltam, nem ideális hely ez nekem, és felültem az öltöző ablakába. A DAC-öltöző ablaka volt éppen, félidőben mindig belestem rajta, mi folyik ott, hogyan masszíroznak a masszőrök. A ’80-as években végig az édesapámmal jártam ki a stadionba, ott maradtunk alul.

A „Báró”, Tibor Mičinec volt a kedvenc játékosom. Felnőttként Tóth Laci felfigyelt a játékomra, szeretett volna kivinni Ausztriába, sokat beszélgettünk a fociról. Majoros Gyuri pedig az edzőm volt Kisfaludon.

Következtek a ’90-es évek, már úgy éreztem, nagyobb legény vagyok, felcsaptam labdaszedőnek. Sajátos miliője volt így a meccseknek, rengeteg élmény fűződik hozzá. Talán a legemlékezetesebb a második 3:3-as meccs a prágai Spartával, a Diňa-féle korszakból. Minden meccs előtt elosztották, ki hova álljon, én meg pont a B-közép elé kerültem. Mondanom sem kell, a góloknál nem voltam éppen biztonságban, annyi petárda robbant a lábam alatt. Unokatestvérem a tribünről integetett, hogy menjek onnan, mert még valami bajom lesz. De nem lett, hatalmas élmény volt. Este mindig lestük a tévében a sporthíreket, hogy mutat-e a kamera engem is?!

Aztán jött a gimnáziumi lázadó korszak, amikor a „Mucsesz” haverommal és a többi sráccal úgy éreztük, hogy elfoglaljuk a megérdemelt helyünket a B-középben. A Casino Salzburg elleni UEFA-kupa meccsre ellógtunk a gimiből, de ugyanitt ünnepeltük Diňa 100. gólját például. És ide tartozik még a Slovan drukkerek kergetése az állomási parkban, voltak érdekes sztorik…

Később elindult a csapat mélyrepülése, a 2., illetve a 3. ligára már csak tényleg azok jártak, akik fanatikusan szerették a DAC-ot. Annyi változás volt talán, hogy átkerültünk a főtribünre, majd az Antal-éra kezdetén ismét vissza a B-középbe. Ott is ragadtunk az utolsó mérkőzésig a régi stadionban… Ami a MOL Arénát illeti, szintén a B szektorba jártunk a kapu mögé, megszoktam, hogy inkább állva nézem a meccseket, úgy szurkolunk. Az utóbbi időkben megérkezett az utánpótlás, a két kisfiam – az 5 éves Zsombor és a 3 éves Kende – személyében. Jönnek velem a meccsekre, ezáltal kiszorultam a nyugisabb ülő részre. Csodálatosan éneklik a Micsoda álom című rigmust.

A jó focit tudom élvezni, viszont akarva-akaratlanul ott van velem a szakmai szemem is. Számomra ez nem zavaró, ha jó focit lát az ember, elengedi magát, akár a televízióban, akár a stadionban. Kevesebbet foglalkozik a szakmai dolgokkal, nyilván gyorsabban kiszúrok egy-egy hibát, mint az átlag, ezzel foglalkozom, ezt elemzem nap mint nap. Igazából szokás kérdése az egész…

Tornatanárként példát mutatsz a diákjaidnak a saját sportolói karriereddel. Tudatosan készültél erre a hivatásra? Volt olyan diákod, akiben meglátva a tehetséget, elhívtad egy edzésre a DAC-ba?

Hogy tudatosan készültem-e, azt nem mondanám, inkább adta magát, így alakult. Persze azáltal, hogy világéletemben sportoltam, majd tudtam, hogy tovább szeretnék tanulni, mindenképpen valami hasonlót akartam csinálni. Pici kerülővel végül összejött. Az érettségi után jelentkeztem a Testnevelési Főiskolára, ahol a testnevelés része már megvolt, de a másik választott szakon, a biológián elcsúsztam. Ezt követően elvégeztem a Komenský Egyetemen az esztétika–magyar szakot. Az egyetemi diplomámhoz adódik az edzői képesítésem, így lettem végül is tornatanár. Harmadik éve vagyok a Kodály Zoltán Alapiskolában.

Ha a jelenlegi diákokat vesszük, talán a legnagyobb problémát az általános mozgáskultúra hiányában látom. A legnagyobb gond, hogy megváltozott a világ, a nap nagy részét üléssel töltik, kevés a mozgás, kevés a séta. Sokszor a szülő is cinkos ebben, mert azt a 15 perc sétát is elveszi a gyerektől azzal, hogy autóval hozza őt iskolába. Pedig igazából csak néhány zebrán kéne átmenni. Aztán csodálkozunk, hogy a bukfenc is nehezére esik egyeseknek?!

A mi időnkben elmentél focizni biciklivel, ha be szerettél jutni valahova, átmásztad a kerítést, meg fára másztunk. Megvolt az a fajta plusz, csak nosztalgiázhatunk ezzel kapcsolatban.

Ami segítségemre van, hogy a párom gyógytornász, így könnyen kiszúrom, ha valakinek rossz a testtartásta, vagy le van rövidülve az izomzata. Útba tudom igazítani, tanácsot tudok adni neki, hova forduljon, milyen gyakorlatokat végezzen. Ez fontos, mert ebben a korban még lehet korrigálni ezeket a hiányosságokat. Alapiskolás koromban divatba jött a válltáska, aztán elmentem egy röntgenre. Az orvos ráhelyezte a vonalzót a látleletre, majd közölte velem: ferde a gerinc, tessék elfelejteni a válltáskát és hátizsákot hordani! Hálistennek helyre is jött a testtartásom.

A felső tagozaton tanítok, előfordult, hogy akár az iskolában, akár egy falusi diákmeccsen megláttam egy-egy ügyes gyereket és elhívtam edzésre a DAC-ba. Egy bizonyos kor alatt még bármi lehet, ha kitartással, alázattal áll hozzá valaki. Csak szeretni kell a focit, meg a DAC-ot!

A legszebb végszó így az új év kezdetén. Mi is szeretjük a DAC-ot, és a „szerződésünk” egy életre szól! Köszönöm a beszélgetést, Krisztián!

(Roberto)

EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok… 

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább