Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Marcinkó Attila
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A gyerekből szurkoló lett, majd labdaszedő, később a DAC igazolt játékosa és országos bajnoka! Egy valami nem változott soha: attól kezdve, hogy szurkolóvá vált, örökre szurkoló maradt. Rovatunk mai vendége Marcinkó Attila.
A DAC egy erős kapocs az életünkben, bár személyesen sosem találkoztunk eddig. Attila, te mikor kezdtél „DAC-olni”?
Életem első mérkőzésére az édesapám vitt el a 80-as évek végén. A régi keleti lelátó alsó részén álltunk, jobban mondva én a korláton ültem. Itt kezdődött a klub szeretete, a focié már korábban megvolt részemről, hiszen Dunaszerdahelyen, a „Sever 2” grundján sokat fociztunk. Aztán a 80-as évek végén, a 90-es évek elején eljártunk a haverokkal labdaszedőnek a DAC bajnoki mérkőzéseire. Annak idején nagyon népszerű volt ez a gyerekek körében, ha nem érkeztél időben, nem biztos, hogy jutott felszerelés.
A pálya széléről követtük az eseményeket, nagy dolognak éreztük akkor, hogy a DAC pályájára léphettünk, még ha csak labdaszedőként is. Jano Kapko nagy kedvencem volt.
Kicsit később édesanyám beíratott focira a DAC-ba, nyugodjék Takács Pista bácsihoz. Felvettek az akkor még Hviezdoslav utcai alapiskola sportosztályába, ami kvázi a DAC akadémiája volt akkor. Az első év az összeszokásról szólt, a második évben már szlovák bajnokságot játszottunk.
Kerületekre osztották a mezőnyt, először a Nyugat-szlovákiai kerület bajnokai lettünk, majd megnyertük az országos döntőt is. Tudtommal sem előtte, sem azóta nem nyert semmilyen DAC korosztályos csapat országos labdarúgó bajnokságot.
Két évvel később idősebb diákokként már nem sikerült megismételni az országos sikert, a 4. helyen végeztünk. Nagy élmény volt a régi stadionban a felnőtt bajnokik előtt pályára lépni az úgynevezett előmérkőzéseken, néha akár többezer ember előtt. Sokaknak tetszett, hogy a gyerekek is bemutatkozhatnak egy-egy meccs erejéig a nagyközönségnek. Ha lehetne, ezt visszahoznám a régi időkből, de talán technikai problémát okozna, mert a gyepszőnyeg ma már nem bírná a strapát. Biztosan lenne rá igény és a fiatal játékosok is élveznék.
Mi főként Sikabonyban fociztunk, illetve téli időszakban a salakpályán. A diákcsapatból, aztán már nem mindenki folytatta az ifiknél. Én támadó középpályásként, később csatárként végigfociztam az összes korosztályt, egészen a ma már U19-nek mondott idősebb ifjúsági csapatig. A felnőttek közé már nem sikerült a beilleszkedés, amiért igazából magamat is okolhatom. 5-6 évig fociztam még járási szinten, többek között Audi Gyuri bácsi kezei között is, aztán a külföldi munka végett abbahagytam az aktív labdarúgást.
Megesett, hogy egy napon játszottatok a nagycsapattal és választani kellett? Hogy folytatódott a lelátói kaland?
Nem volt jellemző, hogy a meccseink ütötték volna a nagycsapat találkozóit. A 90-es években is rendszeresen kijártunk a nyugdíjas tribünre. Egy DAC–Sparta meccs nagyon bennem maradt, vezettünk ellenük 3:0-ra, vártuk a csodát, végül döntetlent lett, így is nagy siker volt az akkor. Ezekben az években jól ment a csapatnak, főleg a Jančula – Diňa – Maixner csatártriónak… Aztán a következő évtizedben kevésbé voltunk sikeresek, kiestünk, nyolc idényen keresztül a 2. ligában játszottunk. Megcsappant a nézőszám, abban az időben én is kevesebb meccset látogattam.
Tulajdonképpen 2008-ban tértem vissza a lelátóra újra rendszeresen, amikor megszereztük az 1. ligához való jogokat. A keleti lelátó óra felőli oldalán álltam, annak a tribünnek megvolt a maga varázsa.
Anno a nyugdíjas tribünön ültünk, de most, hogy visszatért a hangulat a stadionba, képtelen lettem volna ülve szurkolni. Napjainkra ismét fordult a kocka, a MOL Arénában ülve nézem megint a mérkőzéseket. Részben otthonról is rálátásom van, illetve volt a stadionra. A stadionból kiszűrődő lelátói hangokat is hallani. Megtörtént eset, hogy nem készültem meccsre (lehet dühös voltam kicsit a csapatra), de meghallva a dübörgést, felöltöztem és irány a stadion. A pandémia alatt is jártam, amikor csak lehetett.
Magad is fociztál, így nem csupán szurkolói szemmel tudsz hozzászólni a focihoz, vagyis inkább a foci filozófiájához. Sokat változott mióta gyerekként anno ott ültél a korláton?
Sokan jönnek a 80-as évek focijával, de szerintem mára akkorát fordult a labdarúgás világa, hogy ami hasonlóság maradt a két korszak között, az az, hogy 22 játékos játssza ezt a játékot két kapura egy fehér vonallal behatárolt pályán. A szabályok is sokat változtak és a játékstílus is, les szabály, cserék száma, kapus megfoghatta a hazaadást egykor stb.
Szintén téma a hazai nevelésű játékosok hiánya, ezt is illik picit szélesebb spektrumban nézni. A 80-as években egyáltalán nem az lebegett a játékosok szeme előtt, hogy külföldre igazoljanak. Egészen ’95-ig nem is lett volna erre sok lehetősége a Bosman-szabály miatt, hiszen csak három külföldi játékos szerepelhetett egy csapatban.
Ezután kezdődött tulajdonképpen a foci üzletté válása, nyitott lett a játékospiac. A mi esetünkben szintén fontos szerep jutott a szponzoroknak.
Egy valamirevaló szponzor nélkül nem is tudtuk volna felvenni a versenyt az elittel. A város épp csak annyit tudott előteremteni, amennyi a klub működéséhez elengedhetetlen volt.
A 2000-es években picit a kényszer szülte, hogy több esélyt kaphattak a régió fiatal tehetségei. Személy szerint örülnék, ha most is több hazai játékos kapna lehetőséget, de játékos igazolások nélkül ma már nehéz átütő sikert elérni. Új tulajdonos érkezett és lebontották a régi szentélytünket. Nyilván szép emlék, de a továbblépéshez kellett egy modern Aréna.