A környezetszennyezést korunk egyik óriási kihívásának tartom – a fogyasztói társadalom ugyanis lassan önnön szemetébe fullad bele. Persze, léteznek klímacsúcsok meg konferenciák, (ahová a világ vezetői kerozinzabáló magángépekkel érkeznek), de ezeken általában nem sikerül a legégetőbb kérdések ügyében általános érvényű, szigorú határozatokat hozni.
Felmerül hát a kérdés: mit tehet a kisember?
A.) Megtanulja szelektálni a szemetet és megbecsülni az őt körbevevő természetet.
B.) Továbbáll aktuális lakhelyéről, és új területeket keres, amiket teleszórhat szeméttel.
Az alábbi versben, a B.) változatot nézzük meg közelebbről.
Kovács Andrea: Horgonyt fel!
„A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.” **
PET-palackot visz a víz,
néha elnyelik a sáros habok,
felszínesen fecseg a címke,
én meg egyre mélyebben hallgatok.
Európa mocska folyik itt csendesen,
egy csónakban evezünk,
csak részben tutajra,
részben luxusjachtra szól
az egyirányú menetjegyünk.
Elevezünk egy lakatlan szigetre,
ahol van még néhány üres kuka,
napolaj csillan a hátakon,
bevág a polietilén fürdőruha.
Nem lehet tudni, hol kötünk ki,
de ne szegje kedved a káosz,
pattints fel egy jó hideg sört,
a betéti díjon ne siránkozz.
Dőzsölünk, mintha nem lenne holnap,
és, hogy senkinek ne legyen miért szólnia,
szelfizünk egy utolsót a Kék Bolygóval:
#PrayForAmazonia.
**(József Attila: A Dunánál)