Az ankét megjelent a Klikk Out 2022/01-02. számában.
Fotó: Ugróczky István, ill. Pixabay.com
Milyen az a folyamat, amikor egy diák eldönti, hogy otthagyja a fősulit, vagy inkább vált? Ezt az egyszerűnek tűnő döntést sok álmatlan éjszaka előzi meg, ami egy kudarcként felfogott dolognak van elkönyvelve. Szerintem egyáltalán nem kudarc az, ha valaki időben rájön arra, hogy nem érzi magát jól abban a közegben, azokat a tárgyakat tanulva, és ezért irányt változtat. Az tuti, hogy azzal nem segítünk magunkon, ha egyedül rágódunk ezen, az élet legnagyobb aduásza még mindig az, ha beszélünk róla.
Két különböző generációt kérdeztem meg arról, hogyan is élték meg a fősuli otthagyásának a folyamatát. A kérdéseimre Gasparik Fecó és Kiss Nikolett válaszolt.
Mi vezetett ahhoz az elgondoláshoz, hogy otthagyd a fősulit?
Gasparik Fecó: Hosszú folyamat volt, mivel pont a bakalárvizsgák előtt mondtam azt magamnak véglegesen, hogy nekem ez a történet itt fejeződött be. Az első év gyorsan eltelt, mert új környezetben új dolgokat tanultam. A második év már zötykölődött, mert egyre jobban azt éreztem, hogy ez nem az, amiért én valójában erre a szakra jelentkeztem. Egyre specializálódtak a tantárgyak, én pedig egyre kényelmetlenebbül jártam be az órákra.
Kiss Nikolett: Mikor jelentkeztem, teljesen máshogyan képzeltem el azt, amit valójában tanultam. Az elején mindig minden szép, nagyon tetszett, szuper volt. Mikor kezdtünk belemélyedni abba, hogy mivel is jár ez a szak, amit választottam, realizálódott bennem, hogy ez nem nekem való, és még egy kicsit sem érdekelt az, amit tanultam. Nem tudtam magam ebben a szakmában elképzelni, és hogy ez lenne az, amit én tényleg csinálni akarok.
Hogyan játszódott le benned ez a folyamat?
G.F.: Van az az érzés, amikor bemész egy épületbe, legyen az suli vagy munkahely, és azt érzed, hogy Te oda tartozol, és van, amikor azt érzed, hogy nem. Na, én az utóbbit éreztem folyamatosan, egyre erősebben. Nem találtam meg egyszerűen a közös nevezőt sem a diákokkal, sem a tanárokkal. Feltettem többször a kérdést, hogy vajon én vagyok ennyire ufó, vagy a többiek, 🙂 Hát valószínű, ott, abban a környezetben én voltam.
K.N.: Elég érdekesen. Sokáig próbáltam magamban tartani a motivációt, hogy biztosan mindenkinek megfordul a fejében, hogy „jaj, én itt hagyom ezt az egészet”, és majd lesz, ami lesz, aztán jön egy sikeres dolgozat, vagy ugye, „zápočet”, és minden rendben, mégis maradok. Hiába jött a sikerélmény, mégsem éreztem jól magam. Sokáig egy eldöntendő kérdés volt számomra, hogy tényleg el akarom dobni az eddigieket? Aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy tényleg egy olyat akarok-e csinálni még x évig, amit egyáltalán nem élvezek? Hát nem. Az emberek személyiségétől függ, hogy kiben hogyan játszódik le ez a folyamat. Vannak lazább emberek, akik nyíltan felvázolják, de vannak érzékenyebb emberek, akik félnek a reakcióktól. Én az utóbbi csoportba tartozom. Magamban tartottam sokáig. Miután elmondtam a hozzám közel álló embereknek, nem akartam róla beszélni. Először magamban kellett úgymond rendet tennem, kicsit elzárkózni és összeszedni magam. Görcsösen eltaszítottam magamtól azt a szakmát, ami tényleg érdekelne, mert féltem, hogy nem fog menni. Ha nem próbálom meg, soha nem fogom megtudni. 🙂
Eldönteni vs. elmondani a körülötted lévő embereknek?
G.F.: Személy szerint sajnos az a típus voltam, aki az utolsó pillanatig elsunyizta a témát, és halogatta az elmondást, illetve a segítségkérést. Nyilván ma már ezt másképp gondolom és másként teszek hasonló helyzetben. Nem azt mondom, hogy befejeztem volna, de lényegesen kevesebb stressz és felesleges rágódás lett volna.
K.N.: Elmondani nehezebb. Ha kicsúszik a szádon, nincs menekvés a „de miért?” és a „hogyhogy?’’ páros elől. 😀
Kapcsolódó tartalom
Milyen érzés túl lenni ezen az egészen?
G.F.: Nekem jó érzés, mivel rádöbbentett arra, hogy ha nem érzed jól magad bizonyos környezetben, és azt érzed, hogy Te nem oda tartozol, igenis fel kell vállalni, és továbblépni. Segített, mert belevágtam abba, amit valójában szeretek, és mindig is azt szerettem volna, ha ez a munkám. Érdekesség az egészben, hogy mára tudom azt, hogy milyen szakot válasszak, és fogok is, mert szeretnék visszaülni a padba és elvégezni egy olyan sulit, mely inspirál a munkámban.
K.N.: Nem a legnagyobb tragédia, vannak ettől komolyabb problémák is, de aki érzékenyebb típus, annak szerintem hatalmas megkönnyebbülés.
Mit tanácsolsz azoknak a diákoknak, akik nem élvezik azt, amit tanulnak?
G.F.: Bátran beszéljenek róla, kérjenek tanácsot. Ha nincs más megoldás, igenis merjenek váltani. Az élet rengeteg lehetőséget kínál, minden évben 365 nap lehetőséget, ez rengeteg. 🙂
K.N.: MONDD EL mindenképpen, mert nem éri meg magunkban tartani, és ne azzal törődj, hogy a szüleidnek vagy másnak hogy lenne jó tovább, hanem neked mi a jó. Meg persze megéri alaposan átgondolni, hogy hova tovább.
