A Te életed hogy befolyásolta, befolyásolja a covid? Kérdezzük egymást minduntalan. De hogy reagál egy művész, amikor valami ilyen mélyen belenyúl az életébe, ilyen komoly hatást gyakorol, amit egyszerűen, ha akarna, se tudna elkerülni? Tény, hogy csendesen átszövi a hétköznapjait, de vajon a művészetében is visszatükröződik? Ha igen, akkor hogyan? Mai ankétunkban helyi művészek válaszolnak nekünk.
Rejtett covid-hatás:
GYURÁSZ MARIANNA
(költő, molekuláris biológus)
(Fotó: Nagy Hajnal Csilla)
Milyen alkotói reakcióid voltak a covid első hulláma kapcsán?
Hozzá kell kalkulálnom a válaszhoz, hogy a pandémia eleve egy magánéleti hullámvölgy mélypontján talált, ezért valószínűleg nem úgy reagáltam a helyzetre, mint például egy évvel azelőtt tettem volna. Számomra az volt érdekes, hogy az ember milyen hatékonyan tud alkalmazkodni a megváltozott élethelyzetekhez: feltettem a maszkot, eltettem a kézfertőtlenítőt, tudatosítottam, hogy mostantól több szabálynak kell eleget tennem odakint azon kívül, hogy például jobbra-balra tekergetem a nyakam, mielőtt lelépnék az útra. Hozzáteszem, hogy azok közé a szerencsések közé tartozom, akiket közvetlenül és személyesen nem érintett tragédia. Viszont így mélyebben belegondolva: jóval kevesebbet írtam a pandémia kezdete óta (félelmetes belegondolni, hogy ez az elmúlt két évet jelenti).
Azóta milyen témák felé fordultál?
Hogy az előző gondolatmenetet folytassam, az elmúlt két évben némileg takaréklángon égtem. Személyesebb tragédiák, megzuhanások bírtak írásra ösztökélni, illetve konkrét felkérések (ilyenkor az ember kicsit beklokkolja magát az ihletbe, mint más hivatás esetén tenné). A múlt csütörtök óta Ukrajnában zajló események például sokkal inkább letaroltak szellemileg – ezeket ez érzelmeket ki is löktem-írtam magamból -, mint a megfoghatatlanabb, gombafonálként mindent átszövő vírushelyzet.
Volt bármi az önkifejezésedben, amin változtattál?
Nem érzem úgy, hogy változtattam volna bármit. Az általános egzisztenciális szorongásomon persze cseppet sem segített ez az időszak. Ám abból azelőtt is gyakran indultak ki írásaim.
Általánosságban milyen hatást vélsz felfedezni a covid előtti és utáni időszakaid között?
Valójában még túl bátornak érzem ”covid utáni” időszakról beszélni. Azt hiszem, a takaréklángról lassan vissza kell hoznom magam egy kiegyensúlyozottabb, produktívabb állapotba, és talán a tudatos, tervezettebb írás segítene ebben. Az első verseskötetem most került nyomdába (idén jelenik meg a Kalligram kiadónál, kissé izgulok), így azon mostantól nincs mit müttyögni. Most már meg kell ragadni a billentyűzet grabancát.
TÓTH LILITH VIKTÓRIA
(költő, író)
Milyen alkotói reakcióid voltak a covid első hulláma kapcsán és általánosságban milyen hatást vélsz felfedezni a covid előtti és utáni időszakaid között?
Elsősorban emberi reakcióim voltak a covid első hulláma alatt, féltettem a szeretteim és saját magam egészségét. Alig tudtunk valamit, bizonytalanság volt, mint valami megelevenedett apokaliptikus sci-fi. Kiszabadult szupervírus, zombiapokalipszis stb.
Persze ez mind csak dráma, ami a nem tudásból fakad, láthattuk az emberek nagy többsége, hogyan reagált. Sokaknál láttam a karantén ihletét, én ilyesmiről nem tudok beszámolni. Inkább belefelé fordultam. Eltávolódtam az aktivitástól. Persze sütöttem én is karanténsütit, de nem írtam, nekem nem volt miről úgy éreztem, takaréklángra raktam az érzéseim, hogy egyben maradjanak. Azóta persze csitult minden, a tudással megnyugszunk, legalábbis én, az ostobák még ordítoznak, hogy megleszünk mérgezve.
A 14.századi pestisjárvány alatt az emberek nem tudták elképzelni, hogy mi okozza a betegséget, az elvakult hívők Isten büntetésének hitték, és nyilvánosan ostorozták magukat a városok utcáin, ezek voltak a Flagellánsok. Megnéznék hasonlót, ez mindenképp inspiráló lenne
Azóta milyen témák felé fordultál? Volt bármi az önkifejezésedben, amin változtattál?
Ez a befelé fordulás még megmaradt, én még bizonyos értelemben a saját karanténomban vagyok, már csak azért is, mert akik eddig vírusszakértők, most politológusok és háborús elemzők lettek, ami mélységesen elszomorít. Ezt nem akarom megörökíteni az utókornak, de H. Nagy Péter Karanténkultúráról szóló összes munkáját nagyon ajánlom mindenkinek, izgalmas betekintést nyújt a covid kultúrára gyakorolt hatásáról.
MUCHA DORKA
(író)
(Fotó: Bolla Dávid)
Milyen alkotói reakcióid voltak a covid első hulláma kapcsán?
Íróként az a feladatunk, hogy amikor más elfordítaná a fejét, mi akkor is nézünk és figyelünk. Így voltam a coviddal is. Édesapám akkor már beteg volt, borzasztóan aggódtam érte, nem akartam veszélyeztetni, ráadásul én akkor költöztem Felvidékre, a belvárosi lakásomból hirtelen egy falu legvégébe – hatalmas változások, csak kapkodtam a fejem. Ilyenkor nehéz írni. Akkor jelent meg ráadásul a második regényem, tartottunk online bemutatót is, ami eléggé más volt az első regényem Margó Fesztiválos bemutatójához képest. Szerencsére a kiadó ötlete az volt, hogy Péterfy-Novák Évával beszélgessek, aki olyan megnyugtató, derűs személyiség, hogy ezt a kissé személytelen, online eseményt is jó emlékké tette.
Azóta milyen témák felé fordultál? Volt bármi az önkifejezésedben, amin változtattál?
Nem fordultam igazán új témák felé, azt pedig alapvetően tévútnak, zsákutcának gondolom, hogy bárki is úgy gondolta, hogy majd jól megírja ezt az időszakot, a nagy covidregényt, a járványnaplót meg hasonlókat. Én inkább a munkafolyamaton változtattam a bezártságban. Rengeteg felkérést kaptam a járvány alatt, rengeteg szöveget írtam megrendelésre – ezt úgy kell elképzelni, hogy megkapom a témát, a terjedelmet és persze egy határidőt. Egy idő után össze kellett kapnom magam akkor is, ha nem volt semmi kedvem írni, mert nem tudtam tartani a határidőket. Ami jót tett nagyon, hogy volt időm olvasni, online színházi előadásokat nézni, új alkotókat felfedezni, inspirálódni.
Általánosságban milyen hatást vélsz felfedezni a covid előtti és utáni időszakaid között?
Amit mostanában észrevettem magamon, annak nem sok köze van a covidhoz. Édesapám nemrég meghalt, hatalmas űrt hagyott maga után, és megszűnt az a burok, ami megtartott engem harmincon túl is gyereknek. A felnövés azt hozta magával, hogy sokkal jobban megbecsülöm az időmet, ami megadatott, és ha már megadatott, bátran és hasznosan akarom eltölteni. Többet írok napi szinten, aminek köszönhetően egyre többen találnak meg és egyre több lehetőséget kapok. Ami pedig a legfontosabb, hogy többet írok megosztó témákról, néha magamat is meglepve, nagyon bátran. Azt hiszem, erre szükség is van, mert hozzászoktunk ahhoz, hogy tapsolunk a középszernek, ha éppen hangoskodik. Az elmúlt egy hétben pedig, amióta a szomszédból érezzük a háború szelét, nagyon félek, hogy mennyi időm van még azt és úgy elmondani, ahogy szeretném.
