Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Kovács Robi

FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL

Rovatunk mai részében a bakai származású Kovács Robi mondja el gondolatait, aki amellett, hogy DAC-szurkoló, egy időben a klub bemondója is volt.

Szervusz Robi, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket, kezdjünk is bele. Szóval, hogy is lettél te anno szpíker a DAC-nál? Milyen kapcsolatban álltál a focival korábban?

Tősgyökeres bakai származású vagyok, éltem egy csomó helyen életemben, ennek ellenére örökké bakai maradok. Mint szurkoló, a 80-as, 90-es évektől jártam alkalmanként DAC-meccsekre, viszont mindettől függetlenül, amolyan külső ráhatással lettem később bemondó: 2004/2005-ben lényeges változás állt be a bakai fociban. Az addigi főszponzor befejezte a támogatást, ezért összehívtak a faluban egy közgyűlést azzal a célzattal, hogy ki tudná segíteni a bakai egyesületet. Egyike voltam a jelentkezőknek, Sárkány tanító bácsi, aki a klub korábbi titkára és bemondója volt, örömmel fogadott.

Lényegében elvállaltam mindent, amit csak el tudsz képzelni, a nulláról építettük fel újra a község sportegyesületét.

Előtte járási szinten bíráskodtam is, de ekkor kerültem igazán szoros kapcsolatba a focival. Voltam csapatvezető, titkár, elsődlegesen bemondó, de ha éppen úgy adódott, edzésen a kapuba is beálltam. Ez egy nonprofit tevékenység, amiért fizetést nem kapsz, illetve a fizetésed maga a fociszerelem. Azok, akik fanatikusan csinálják a futballt és nem pénzért, tudják, hogy hét napból hetet elvesz az életükből. Az mellett, hogy szerelem, ez egy hobbi is.

Mondok egy példát a DAC háza tájáról: ilyennek ismertem meg Hepner Jarót például, akiről tudom, hogy ha éjjel kettőkor felkeltik, mert valami gond van a stadionban, akkor éjjel kettőkor fut és segít. És látod, az a szomorú, hogy az ilyen embereket egyik napról a másikra elküldték a DAC-tól, egy köszönöm nélkül. Biztos vagyok benne, hogy neki a legnagyobb fizetés a köszönöm lett volna, és minden további nélkül csinálná akár ingyen is, amit azelőtt pénzért csinált, mert imádja a DAC-ot.

Hogy hogy kerültem végül is a DAC-hoz? Szerdahelyen dolgoztam, amikor felhívott Both Jani bácsi, aki az Antal-éra alatt a klub biztonsági menedzsere volt. Személyesen ismertük egymást, tudta rólam, Bakán én vagyok a szpíker, így nem lenne idegen számomra a feladat.

„Nincs a Bíró Tomi, szükségünk lenne egy bemondóra, mert első ligás meccseken ez előírás. Vállalod?” – kérdezte. Később azt is megtudtam, hogy azért menesztették Bíró Tomit, mert lejátszotta az egyik meccs után a vezetőségnek az In Silensiot.

Egyik napról a másikra a DAC-stadion bemondófülkéjében találtam magam. Fogtam a notebookom, nem volt előre betanult szövegem. Amit el kell mondani, tehát pl. a csapatok üdvözlését, felállítását, azt az ember elolvasta, minden más adta magát. Próbáltam fazont adni a munkámnak, a zenék kiválasztásánál is törekedtem arra, hogy némiképpen profi legyen az, amit csinálok.

Ettől kezdve a DAC is része lett a mindennapjaidnak. Meddig tartott ez az időszak?

Soha nem voltam elsődlegesen DAC-drukker – ezt ki merem mondani -, én mindig Baka-drukker voltam, és maradok is, amíg élek, de hát az első liga, az első liga. Ha felkérik az embert egy ilyen dologra, pláne, ha már jártas a labdarúgásban, azt nem illik visszautasítani. Édesapám sosem volt futballra járó ember, szóval én nem mondhatom, mint előttem oly’ sokan, hogy ő vitt ki életem első DAC-meccsére. Alkalmanként eljártam azelőtt is, nyilván mert a DAC az egész járás büszkesége, sőt az egész régiójé. Szakmai előrelépésnek fogtam fel, megtiszteltetésnek, csak egy hülye mondott volna rá nemet. Ez is olyan dolog, amit az ember ingyen is elvállal, persze kaptam érte pénzt, nevetséges összeget.

Hajtott a kíváncsiság, hogy milyen a foci a legmagasabb szinten. A meccsek előtt megvolt a kötelező protokoll, egy összejövetel, ahol megjelentek a delegált személyek, a tartalék játékvezető, biztonsági emberek, tűzoltók… meg én, mint bemondó. Bemutatták a mezeket, elmondták a kötelező „litániát”, ezt kezdetben nagyon érdekes volt egy falusi gyereknek, mint én vagyok. Mégiscsak a DAC, első liga, nagyon jó volt megtapasztalnom. Nagyjából két évig voltam bemondó. Amikor elvadult az Antal-korszak, akkor lettem részese a klub működésének. Mentek a belharcok, anyagi korlátok voltak, infrastrukturális problémák. A stadion meg a konyha olyan állapotban volt, amilyenben volt, ezt ugye mindenki tudta. Valamilyen szinten szégyenérzete is lehetett az embernek.

Megesett, hogy nem volt melegvíz, mert elromlott a kazán, a játékosok pedig kénytelenek voltak a Bonbonban zuhanyozni – mai szinten ez elképzelhetetlen. Megvolt a maga miliője ennek is, de össze sem lehet hasonlítani az új Arénával. Így utólag azt mondhatom, hogy nem sajnálok semmit.

Mondom ezt annak ellenére is, hogy a technika még javarészt kezdetleges szinten volt, amit még a nyolcvanas években építettek ki. Előfordult, hogy a delegát megfedett, mert nem hallotta, hogy bemondtam volna azt, ami kötelező. Pedig bemondtam, csak hát a technika… Az utolsó mérkőzésig próbáltam megtartani a professzionális hozzáállásomat. A zsolnaiak nálunk ünnepelték a bajnoki címüket, átadták a kupát a csapatnak, én meg a DAC nevében gratuláltam nekik. Na, rettenetesen kifütyültek, persze értettem, hogy a szurkoló más hőfokon ég.

De ha már szurkoló, emlékszem egy hétközi kupameccsre, talán a Szepsivel játszottunk. Iszonyatosan rossz idő volt, kimentem a bemondófülkéből és megszámoltam a szurkolókat: 84-en voltak. A mai napig állítom, hogy az a 84 ember igazi DAC-drukker volt, függetlenül attól, hogy egy második ligás csapattal játszottunk, és csak kupameccs volt, abban a pocsék időben. Az a 84 ember akkor is kimenne, ha a DAC járásit játszana, mert igazi szurkolók. Amikor megtörtént a tulajdonosváltás és Világi Oszkár átvette a klubot, tisztában voltam vele, hogy mennem kell. Mindenkinek mennie kellett, függetlenül attól, hogy kvázi Antal-párti volt-e, avagy sem. Nem volt kérdés számomra, hogy a stadion hangja egyértelműen Bíró Tomi lesz megint.

Elküldtek, de maradtál DAC-szurkoló. Viszont napjainkban már nem jársz rendszeresen meccsre. Mi ennek az oka?

Van egy csodálatos akadémiánk, és amikor az új korszak elindult, akkor az emberek a pozitívumot látták benne. Hogy lesz majd egy olyan csapatunk, stadionunk, infrastruktúránk, amit mások irigyelni fognak – illetve ez így is van, hiszen irigyelik tőlünk a mai napig. Viszont nekem elképesztő fájdalmat jelentett, hogy ha már annyira verjük ezt a „magyar dobot” és a régiót fogjuk össze szlogenek mennek, akkor nem hiszem azt, hogy egy ekkora magyarlakta régió, ami Nyitrától a Dunáig és Pozsonytól Ágcsernyőig nyúlik, nem ad húsz olyan játékost, akik tudnák képviselni ezt a régiót. Tisztában vagyok vele, hogy a DAC soha az életben nem lesz egy Bilbao – ahol csak baszkok játszanak -, és nem is kell, hogy az legyen.

Valójában az akadémiánk elődje az FK 2007, tehát eltelt 15 év, ami alatt nem tudtunk felmutatni egy olyan játékost, aki nem mondom, hogy világsztár lett, de meghatározó egyéniséggé vált a Fortuna Ligában.

Vagy esetleg külföldön lett befutott futballista. Ennek az egyik oka talán, hogy a nagy szavak mögött kevés volt a tett. Ha pedig voltak tettek, és nem találtunk olyan játékosokat a régióból, akik a DAC-nak megfelelnének – viszont, ahogy látjuk, más ligás csapatba beférnek -, akkor az akadémiai neveléssel nagyon nagy bajok vannak. Amikor megvan hozzá az infrastruktúrád, ahol ki vagy szolgálva, akkor a nagy számok törvénye alapján olyan nincs, hogy nem találsz senkit.

Nem tudom elképzelni, hogy az itteni gyerek kevésbé „halna meg” a pályán, mint egy a Bundesliga 3-ból, vagy a portugál másodosztályból jött valaki. Olyan, aki a városáért, a régiójáért játszhat, aki már 5 évesen sárga-kék mezben futkározott és a földön húzta, mert még nagy volt rá.

Az első szurkolói találkozón, még anno a pizzériában elhangzott olyan elképzelés, hogy a járási csapatokból behozzák azokat, akik tehetségesek és majd a DAC tovább képezi őket. Ott voltam és rákérdeztem, hogy oké, ez rendben is van, és tudom, hogy nem lesz egy olyan falu sem, amelyik a gyerek fejlődésének az útjába áll, de… De mi lesz ezekkel a fiatalokkal, ha majd kiöregednek az U19-ből és nem férnek be az A-csapatba, vagy anno tartalékcsapatba sem? – amit tegyem hozzá, óriási hiba volt megszüntetni, mert lehet neked akármennyi farmcsapatod, az sosem lesz a B-csapat. Végh úr, a klub elnöke azt válaszolta rá, hogy akkor majd a faluk visszavásárolják ezeket a fiatalokat. Ha jól emlékszem, 5 ezer euró volt az ún. nevelési pénz abban az időben, ami ismerve a falusi labdarúgást, egy iszonyatosan nagy összeg, ha mindösszesen 15-20 ezerből gazdálkodsz egész évben.

Én akkor azt mondtam, hogy ez a DAC sajnos hosszú távon nem fogja előrevinni a járási futballt. Nyolc év távlatából azt kell, hogy mondjam, sajnos igazam lett. Most már elmondható, hogy szinte egy teljes generáció kallódott el emiatt.

Nekem hiányoznak a csapatból a Kapko karakterű, vagy a Majoros Gyuri bácsi szintű játékosok. Akit történetesen láttam első ligát játszani, majd óriási megtiszteltetésnek tartottam, amikor nálunk Bakán lett edző. Nem reális, hogy majd 15 év múlva ebből a jelenlegi sokszínű keretből, akik most a DAC-ban futballoznak, valaki edzőnek áll valamelyik járási községben. Azok, akik napjainkban nálunk kergetik a labdát, 15 év múlva már régen elfelejtették, merre van Dunaszerdahely. És igen, ez is az oka annak, hogy nem tudok már úgy viszonyulni a DAC-hoz, ami miatt nekem mindenképpen ott kell lennem az összes meccsen.

Korrekt válaszok, köszönöm szépen a beszélgetést, Robi. Persze azért hajrá, DAC!

(Roberto)

EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok… 

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább