Listával a kézben Szerdahelyen 100.: Csak a szépre emlékezem

FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL

Miért írsz annyi szépet a városról, olyan, mintha gondtalan lenne itt az élet? – kérdezte egy ismerősöm, mire ezt válaszoltam neki: Ugyan már, én arról a városról írok, ahol születtem és ahol felnőttem. Ahol rajtam kívül még sok ezren büszkék rá, hogy dunaszerdahelyiek. Minden helyet, minden követ ismerek, még azokat a köveket is ismerem, amit réges-rég elmozdítottak, elhordtak a helyéről. És amiket a helyükre hordtak össze, azokat jobban. Én a szülővárosomról írok, és olyankor édesanyám főztjére gondolok, a gyerekkori pajtásaimra, akikkel azóta együtt őszült meg a hajunk.

Te mire gondolnál közben? – majd így folytattam: A Fő utca ódon házaira, nagyanyám palacsintájára, a liget rózsáira, nagyapám karakteres arcára. Meg a Grundra! Ők bizony megérdemlik, hogy csak a szépre emlékezzek! Én szeretem ezt a várost, itt vágtam le reszkető kézzel arcom első legénytollát, a sarki pékség száz méterről is érződő kiflijét pedig tűzforróan ettük. Iskolák, osztálytársak, barátok, kalandok, az első szerelem. Ez Dunaszerdahely! A vendéglők, az ízletes magyargulyás és a knédli, hús, dinsztelt káposzta otthona.

ejszakai furdozes

Persze lesz, akiknek az emlékek sebeket tépnek fel, mert lesznek ilyenek, nem tagadom.

De ezek nélkül az emlékek nélkül nem éreznénk ismét a tulipánok illatát a kultúrház előtti térén, hidd el, még az első kerékpározás botlásain is nevetnek majd. Nem csordulna meg a nyálunk a halas üzlet savanyúságaira áhítozva és bizony kérdem én tőled: ha most hazamész a bevásárlásból, ugyanabból a boltból, ahonnét egykor szüleiddel mentél haza, majd megkensz egy szelet kenyeret sima lekvárral, mire fogsz gondolni? Ugye arra, hogy mennyire finom az egyszerű lekváros kenyér, milyen régen ettél ilyet, de arra is, hogy azóta mennyi minden mást megkóstolhattál már?! Szóval igen, vannak és lesznek is gondok az életben, de az, hogy mit akarok látni, attól is függ, hogy honnan nézzük a dolgokat. Na?

– Oké, meggyőztél barátom!

Kell egy Grund, ahol gyerek szocializálódik, ahol az első barátságok köttetnek.

A barátság olyan, mint egy fonál, mely könnyen elszakad, össze lehet ugyan kötni, de a csomó megmarad! – sokszor olvastam édesanyám emlékkönyvében anno ezt a bejegyzést. A Grund fogalma sokkal mélyebb, mint azt sokan gondolnák, mert a gyerekkori cimborák lélekben akkor is velünk maradtak, ha történetesen tíz-húsz évig nem látjuk egymást.

Csomóra nem emlékszem, viszont annál több kőre, papírra és ollóra. A kő verte az ollót, és így tovább. Egy reggel kinézve az ablakon felkiáltottam:

– Anyu nézd csak, valaki felfestette a betonplaccra a focipálya csíkjait, ott a felezővonal meg a tizenegyes pontja.

Hogy ki volt a csínytevő, azt csak a Jóisten tudja megmondani.

A „templom” tér mögül kölcsönöztük ki a pléh tojástartó ládákat. Télen hokikapuként szolgáltak.

Néha étteremből rendelünk ebédet. Az a bevett szokásuk, hogy héjában sütik meg a krumplit, picit megijesztik olajon, de csak úgy módjával:

– Én mondom, lusta asszony krumplija ez – ám a feleségem kérdőn néz rám az asztal mellől.

– Az meg milyen?

– Hát pont, mint ez, lusták meghámozni a krumplit, bár mások talán amerikai krumpliként is ismerik.

Az egykori Vámbéry téri Félkészárú boltra emlékeztet, ahol bepanírozva sorakozott a pult mögött a rántani való sajt és egyéb félkész ételek – innen eredt a bolt neve.

Az asszonyoknak otthon már csak kisütniük kellett, persze nem állítom, hogy egyébként lusták lettek volna panírozni. Azokat a bizonyos ládákat is éppen a Félkésztől vettük kölcsön, nyilván eszünkbe sem jutott volna, hogy a hokimeccsek után ne vigyük vissza a helyükre. De még sötétedés előtt, hisz’ abban az időben más kultúrája volt még a játéknak.

Az idén 45 éves VMK nekem gyerekként elsősorban nem a kultúrát jelentette.

A megnyitásától kezdve anyai nagyapám volt az épület gondnoka egészen a haláláig. Minden zegzugát bejártuk:

– Gyere „Bütyök”, hozd a kulcsokat, körülnézünk, hogy minden rendben van-e? – adta elő katonás szellemben az ötletét.

Hatalmas építmény a szerdahelyi művelődési palota, vagy ahogy még emlegették, a szocreál vár. Mozi, színház, könyvtár, kazánház. Kertjét Táncoló Tündérek lakják a három Grácia képébe bújva, de az épületbe sosem merészkednének. Pláne, ha az gyerekzsivajtól hangos, akik a Duna Menti Tavasz után egyszerre tódulnak ki a cukrászdába fagylaltot nyalni.

Nem volt annak idején gyerek Szerdahelyen, aki ne kóstolta volna meg a hotel csavart fagyiját is.

Talán a fagyi abban az időben picit mást is jelentett egyszerű nyalánkságnál, a fagyi volt maga a jutalom, ha szót fogadtál. Nyilván, a mai fagylaltok és jégkrémek kínálata sokkal gazdagabb, mint egykoron, a minap már ki is nyitott az egyik bódé, hála a szép időnek.

– Lassan edd fiam, nehogy lesüsd vele a torkodat!

Nagyapám azon nyomban, hogy elnyaltam, elővette a kockás textilzsebkendőjét, és akkurátusan megtörölte vele az arcomat. Ha kellett, belemártotta a csücskét a szökőkút vizébe. Csak kevés épület élte túl az évtizedek viharait, de a hotelnak sikerült. Igaz kicsit más lett, de végül is: a víz szalad, a kő marad!

Bizony szaladjunk apa, mert megkergetnek a futórózsák!

Azóta már tudom, a Rózsaligeti futórózsák nem mennek sehová. Na, de miért is lett a lakótelep neve éppen a rózsáról elnevezve? Annak idején minden lakótelepet egy virágról neveztek volna el, aztán megmaradt a Rózsaliget amolyan prototípusnak. Nincs is szebb háttér a rózsakertnél, ha fotózkodni támadna kedvük, javaslom a május végét, majd június havát. Hiába, a rózsának is szezonja van, akár a focinak, és ha a rózsát szereted, a tövisét elviseljed!

Nem lehet kerek egy szerdahelyi történet szerdahelyi foci nélkül!

De, aki nem meri megfogni a tövist, soha nem vágyhat a rózsára. A szerdahelyi foci örök! Olykor magasból a mélybe taszít, aztán újra felemel, és jól kell sáfárkodnia annak, aki ott akarja tartani. De a szerdahelyi foci örök, tradíció és szenvedély! Emlékképekként köszönt vissza a múlt, holott mindezt újra átélhetjük itt és most. Igen, itt Dunaszerdahelyen, újra szabadabban! Mert ez az itt és a most, szóval a jelen egyszer ugyanilyen emlék lesz csupán, lehet csak egy kósza gondolat, de akár a mindent felülíró örök körforgás. Listával a kézben SZÁZ, százszor köszönöm kedves Barátaim, hogy ezt itt és most elolvasták, elolvastátok! Beköszöntött a tavaszi Nap első sugara, fedezzük fel újra Dunaszerdahelyt, együtt, kéz a kézben…

(Roberto)

ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen… 

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább