Tavaly hunyt el az utolsó nagyszülőm, anyai nagymamám. Ilyenkor az ember önkéntelenül is úgy érzi, hogy az őt a saját gyermekkorához fűző fontos szál is elszakad egyben. Amikor felmerült, hogy a gyermekkorunkat dolgozzuk fel versben a Költőtoll rovatban, egyértelmű volt számomra, hogy valamilyen formában róla és nagypapámról is megemlékezem majd. Egészen pici koromban még ott laktunk náluk. Ott totyogtam kacsák és tyúkok között a baromfiudvaron – nem mintha az egész udvar ne lett volna a szárnyasok birodalma. Ott sündörögtem a rotyogó lábasok körül a konyhában, és az ebédre várva nagyapámnak lovas hírújságot szerkesztettem. Az ezekhez hasonló intenzív emlékképek hatják át a verset is. Olvassátok szeretettel, remélem, tetszeni fog, és a hatására nosztalgiáztok ti is egy picit.
Sipos Janka: Messzeringó
Ahogy évgyűrűim sokasodnak,
a természetes erózió
martalékává teszi lassan múltam.
Messzeringó gyermekkorom világa
zsugorodik, senki nem viheti
a túlsó partra át a kincseit.
Homlokom hűvös égboltján
az emlékezet bárányfelhői úsznak.
A fenyőárnyas régi udvaron,
mit kacsák, tyúkok aknáztak alá,
képzeletben vigyázva lépdelek.
A kutya pofonnyal. Visszanyalok,
ugatva és lihegve kergetem.
Nagyanyám épp dagaszt, odateszi
a tűzhelyre a fazék bablevest.
Becsal az illat, lábatlankodom.
Barnásfekete moly, kábán keringek
üvegbúra-köténye körül.
A teli lábos tömegvonzása
nagyapám is körpályára húzza.
Recseg a hálóban a rádió,
nincs kész az ebéd, de szól a nóta.
Egy ló rágta meg anyám fikuszát,
ki a délutáni alvás helyett
sörényt növesztett megint, és patát.
Az elviselhetetlenül hosszú
és porcukorillatú délután
képernyőfényű estével terhes.
A vaskos tolldunyhát az orromig
húzom, melegen tart a por szaga.
Mire felnövök, megtanulom majd
szeretni a kávéillatú reggelt,
és nem süpped el többet a lábam
baromfiudvarok mocsarában.
