FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Szurkolói rovatunk mai vendége mind szurkolói, mind szakmai szemmel hozzá tud szólni a focihoz. Egy szenvedélyes szívbéli sportember, a Vágsellye, illetve a Felvidéki Labdarúgó Válogatott egykori első számú kapusa: Rusznák Ádám.
Az első találkozásunk apropóját egy focimeccs szolgáltatta a DAC-stadionban, s bár azt a meccset nem a DAC játszotta, neked mégis sokat jelentett pályára lépni éppen Dunaszerdahelyen.
Sellyei születésű vagyok, és gyerekkoromban minden szombaton vagy vasárnap jártunk DAC-meccsre: a papám, keresztapum, édesapám, ők voltak, akik mindig elhoztak magukkal. Általában egy, esetleg két autóval jártunk, ha még barátok vagy ismerősök is csatlakoztak hozzánk. Emlékszem, mindig a főtribünön ültünk, nem messze a „copfos bácsitól” – akkoriban még csak így ismertem őt, egyébként Bíró Györgyről van szó. Mindig integettünk egymásnak, megmondom őszintén, a mai napig nem tudom, ki ült mellette, de a copfos bácsi mellett mindig ugyanaz a valaki ült és integetett vele együtt. Szóval nekem, ha valaki azt mondta, hogy DAC – és ez a mai napig így van – akkor az első gondolatom a régi főtribün és a copfos bácsi, aki integet nekem.
Tizenöt éves koromtól a sellyei A csapattal edzettem. Amikor a DAC kiesett a második ligába, volt, hogy éppen a Sellyével játszott bajnokit, én meg ott ültem a sellyei cserepadon és csak néztem, hogy atyaúristen: ide jártam kiskoromban, nekik szurkoltam és most velük játszunk.
Akkor nem sikerült pályára lépnem a szentélyben, erre csak azon a bizonyos Felvidék–Székelyföld mérkőzésen került sor. Akkoriban már stabilan védtem a sellyei csapatban, és ez eltartott egészen 2018-ig, amikor Dunaszerdahelyre költöztem a feleségem után. A mai napig itt élünk.
Egyébként a sellyei klub és a DAC mindig is jó kapcsolatot ápolt, minden évben megmérkőztünk barátságos meccsen is oda-vissza. A DAC nyolc évig 2. ligás volt, közben a Sellye kiesett a harmadik osztályba. A mai napig a legbüszkébb pillanatom, amikor életemben először csapatkapitány lehettem Sellyén, nyolc hazai nevelés volt a kezdőben, és mind a három gólt hazai játékos lőtte. A 2016/17-es idényben történt, egyfolytában a bal kezemet néztem, hogy ott virít rajta a karszalag. Aztán jött a 69. perc: felugrottam egy szögletnél, lehúzta, a labdát, majd a földet érésnél megsérült a térdem. Dunaszerdahelyen operáltak a Sagaxban, ott ismertem meg a feleségem. Vagyis, amit az élet elvett, azt ilyen formában adta vissza – most mit mondhatnék, örülök, hogy megsérültem?! Van egy gyönyörű 3 éves kisfiunk, ennek így kellett történnie.
Mondok egy dátumot: 2015. április 30. – mi jut eszedbe róla?
Egyértelműen a Felvidék–Székelyföld mérkőzés a DAC-stadionban, amit 1:0-ra sikerült megnyernünk! – óriási élmény, 1500 néző a lelátókon, rengeteg zászló, annak ellenére, hogy nagyon rossz időpontban – munkanapon, elég korán – volt a mérkőzés. Szinte az egész meccsen végig támadtak a székelyek, de nagyszerűen védekeztünk. Azóta is akárkivel beszélek erről, a Motyóval pl., az egész Felvidéki Labdarúgó Válogatott pályafutása alatt erre a mérkőzésre emlékszik vissza az ember legszívesebben. Ti is ott voltatok, szurkoltatok nekünk a lelátón, és nemcsak nekünk, hanem a székely testvéreinknek is. Egy életre szóló élmény: emlékszem, ott álltam a kapuban, és azon kaptam magamat, hogy veletek együtt dúdolom többek között azokat a szurkolói rigmusokat is, melyekkel egyébként a DAC-ot is biztatni szoktuk. Tegyem hozzá, akkora transzban éltem meg a szerdahelyi stadion közegét, hogy észre sem vettem, a meccs közben teljesen átvérzett a kesztyűm: sikerült annyira szorosra megkötnöm a lábszárvédőm, hogy le kellett vágnom róla a ragasztószalagot, mit ad Isten, közben elvágtam az ujjam is.
Azt szoktuk beszélni a fiúkkal, a játékostársaimmal, vagy a szakmai stábból a Nagy Dáviddal, Szőcs Rolival…, hogy ezt már soha senki nem veheti el tőlünk, mert mi képviseltük a Felvidéket azon a bizonyos első meccsen, ráadásul Dunaszerdahely, a DAC-stadionban.
Ja, és az azt megelőző este a teljes keret és a fanklub találkozója a Turul bárban, amikor Tar Miki fél óra elteltével jött rá, hogy a Molnárral Lacival iszik – na, ez az unokáimnak is elmesélem kategória! Holott jártunk mi számtalan helyen, gyönyörű helyeken, akár Európa-bajnokságokon is! Két szervezet is foglalkozik a nemzeti kisebbségek fociválogatottaival, a FUEN rendezi az Europeada-t, felváltva a CONIFA-val, amely szervezet pedig az Eb-t. Kár, hogy megakadt ez a Felvidéki Labdarúgó Válogatott projekt, pedig kezdte már magát szépen kiforrni, és a játékosok körében is egyre népszerűbb lett. A DAC tartalékcsapatából is jártak közénk srácok, de Somorjáról, Bősről is…
Meg tudod fogalmazni, szurkolóként mit jelent neked a DAC? Annak tükrében, hogy játékosként meg a Sellye a kedvenc csapatod.
Relatíve fiatal vagyok, de volt szerencsém felnőni azokkal a nagy öregekkel, még a régi nagy generációval – Lancz Oszi, Lalák Pista pl. –, akik a sellyei fociban valamit számítottak. Nekem rengeteget adott a szülővárosom klubja, és én ebből az „adományból” szerettem volna valamit visszaadni. Ezért van az, hogy ha megkérdeztek, hol védenék legszívesebben, sosem azt mondtam, hogy a Manchester United, hanem a Vágsellye.
Aztán megszületett a kisfiunk, majd jött a korona, és az egész ország otthon maradt. Közben a kisfiammal nagyon egymáshoz nőttünk, és a restart után már hiányzott volna ez a kapocs. Egyébként is naponta ingázok Sellyére, ahol gyerekekkel foglalkozok, óvodákban labdajátékokat és mozgáskultúra gyakorlatokat végzünk.
Ehhez jött volna még heti négy fociedzés. Aztán szinte a semmiből megkeresett a csenkei vezetőség, ahol csak heti két edzés van itt a közelben, és jó benyomást tettek rám. Lehetek a kisfiammal is, közben a focitól sem kell elszakadnom. Csak sajnos megint közbeszólt a covid, plusz egy makacs sérülés is, szóval idestova másfél éve nem védhetek. Pedig 30 évesen egy kapus még nem számít öregnek, kondim is volna, de türelemmel kell lennem, folyamatosan rehabilitációra járok.
Hogy mit jelent nekem a DAC? A gyerekkoromat, amikor a papával, keresztapuval és az apuval jártunk minden hétvégén, és sajnos ebből a felállásból már csak az apu maradt. A közös ebédek után irány Dunaszerdahely, sztorizgatások az úton, amit persze mint gyerek, csak szájtátva hallgathattam. Meg a copfos bácsit, ez úgy az életem végéig bennem marad.
De mondhatnám talán még a nemzeti öntudatot is, ami aztán a Felvidékkel lett összekapcsolva. Nekem a DAC a fociban az, ami mondjuk a zenében a Hobo Blues Band, a Deák Bill Gyula vagy a Haddelhadd.
Ami számomra a legnagyobb csalódás, az sokszor a szurkolók. Az a hozzáállás, hogy bárki volt kinevezve edzőnek a László Csaba óta, senkinek nem volt megadva az idő, hogy letegye a kézjegyét. Pár vesztes meccs után csőstül zúdult az edzőkre a kritika, akár Hyballa, akár Németh Antal volt a tréner. Vagy mondhatnám Rossi fogadtatását, az sem volt a legszebb, aztán meg úgy ment el, mint egy király. Hyballa dettó. De ezt főleg az internet világa hozta, ott nagyon megy a negatív vonal, a köpködés, és ez engem mindig nagyon zavart. Hinni akartam, hogy mi egy kicsit mások vagyunk!
Ha győzelmi szériában vagyunk, akkor a legszebb itt minden, de ahogy elvesztünk két meccset, „takarodjon az edző, takarodjanak a játékosok!”.
A futball nem így működik, játszhatsz te a világ legjobb csapatában, egyszer eljön a hullámvölgy. Majd a magaslatok is, amikor a bajnoki címre kacsingattunk, csak sajnos mindig ott a Slovan, és a Slovan mindig ott is lesz!
Eltelt 3-4 év, és látjuk mi lett itt: portugál vonal. Rosszabbnál rosszabb döntést hozunk, és visszasírjuk azt a korszakot, azokat az edzőket, akiket talán pont mi üldöztünk el. A mostani és az akkori foci ég és a föld, anno fantasztikus volt nézni olyan játékosokat, mint Šatka, Huk stb. Nekem például nagyon tetszik az a koncepció, ahogy a német klubok kezdtek el működni tízen akárhány éve: a klubok struktúrájába legendás játékosokat építenek be, ezzel is erősítve a klub felé irányuló öntudatot. Szerintem ez az egyik kulcsa az ő sikerességüknek. Az Akadémiához, ha kitérhetek, a saját magam példáját ismételve: amit én kaptam a nevelőegyesületemtől, abból szerettem volna valamit visszaadni. És aki majd szívből veszi fel a sárga-kék mezt, az a szívéből ott is fog hagyni valamit a pályán!
Ebben az utolsó mondatban benne van minden. Minden, ami szurkolói szemmel a DAC-ot jellemezi, vagyis amiről szólni kéne a klubnak! Köszönöm, Ádám!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
