Az alábbi sorokban egy olyan anya helyzetét próbáltam átélni, aki gyermekével együtt menekül egy újabb bombázás elől, s bár családjában próbálja tartani a lelket, belül teljesen összetört és reményvesztett. Mégis hogyan maradhatnánk erősek, védelmezők, vigasztalók, ha éppen minden összedőlni látszik?
Kovács Andrea: Anya
A légvédelmi sziréna hajnal óta vijjog,
átfut az agyamon: lehet, hogy ma tényleg végünk.
Mása hüppög,
fáj neki a korai, kényszerű ébresztő.
A telefon háttérképén még mind együtt vagyunk.
Istenem, hány nap még?
Lefelé csosszognak a családok,
mindenki úgy, ahogy az ágyból kikelt,
visszaszaladok a maciért.
Napi rutin lett ez, mint a levesfőzés,
gyerekszemekben üdvöltő rémület,
nyugdíjasokéban csendes beletörődés.
Egy heti kenyerünk van még,
a frontról szakadozva jönnek a hírek.
A pincében kuporgunk,
egymás tekintetét fürkésszük a sötétben.
-Másenka, nyugodj meg!
Látod, Anya nem sír. Anya erős.
(Hozzám búlik halkan…)
Emlékszel a dalra a két mackóról, ugye?
Énekelj, énekeld hangosabban!
