Nos igen, stílusosan picit átírtam egy jól ismert mondást a cím kedvéért, hogy első olvasatra is világos legyen, miről lesz szó az alábbiakban: természetesen az étolajról, annak is főként a repcéből sajtolt változatáról. Szóval öntsünk tiszta vizet a pohárba, és picit boncolgassuk ezt az immár nem éppen olcsó témát. Nyilván háztartásonként változó, ki milyen olajra esküszik – napraforgó vagy repce -, esetleg zsírban süti ki a vasárnapi rántott húst. A repce a káposztafélék családjába tartozó értékes ipari növényünk.
Olajának felhasználásáról már az időszámítás előtti utolsó századokból vannak feljegyzések. Európában a XIII. századtól állítottak elő repceolajat. A biodízel elterjedése miatt kereslete erős felfutásnak indult. Hazánkban a napraforgó után a legjelentősebb olajnövény, bár én konkrétan a szaga (bocsánat, az illata) miatt nem igazán kedvelem. Mindez persze csak az én szubjektív véleményem, ráadásul az ízlésemtől függetlenül a repceolaj is majdnem olyan drága lett a boltokban, mint a napraforgó.
Azt ugyanakkor meg kell hagyni, hogy a repce a virágba borulásának kezdetén (nyilván közben is) roppant esztétikussá teszi a tájat.
Minden évben ilyentájt repcétől sárgállik a csallóközi róna, ami egyben a fotósok egyik kedvenc témája májusban. Már gyerekként felfedeztem a „jelenséget” a város peremén, többek között a nyolcadik emeleti lakásunkból kémlelve szívem csücskét, az Aranykertet. A repce akár 3-4 hétig is virágzik, értékes virágport nyújtva ezzel a méhek számára, nekik a repcemező valóságos méhlegelő. Valóban szemet gyönyörködtető a sárguló határ, bár nagyon sokan panaszkodnak a repce allergiát kiváltó tüneteire, illetve már érettebb formájában az „egyedi” illatára is – nem írok szagot, úgy vélem, nem lenne etikus a növénnyel szemben. Nem csupán táplálékunk, számos más formában is használjuk, kezdve a már említett biodízeltől, egészen kozmetikai cikkekig. De mézet, illetve gyertyát is készítenek belőle, sőt az iparban kenőanyagként szintén használatos.
Jól bírja a hőt, ezért sütéshez kiváló, már aki repceolajban süt persze – megmondom őszintén, én még nem találkoztam senkivel. De kérem, cáfoljanak meg eme állításomban!
Ebből következik, az alábbi kis sztori is. A minap az egyik kedves barátom – aki történetesen tudja, hogy a szívemen viselem a hirtelen megugrott élelmiszerárakat – küldött egy repcemezős képet ezzel az üzenettel:
– Roberto, nem kell aggódnod, lesz olaj az üzletekben, szépen virágzik a repce! – én a magam módján válaszoltam vissza neki:
– Repce? Azzal inkább talicskát csak kennék, hogy ne nyikorogjon, nem szeretem a repceolajat. Édesanyám sosem sütött benne, illetve ha véletlenül azt vitt haza a boltból, csak szitkozódott. A feleségem szintén hanyagolja, nálunk a napraforgóolaj a divat, vagy akkor már legyen a házi zsír…
Nagyjából ennyi mindent hordtam össze hirtelen, meg is kaptam a magamét miatta, persze joggal:
– Hogy neked semmi sem jó?!
Ha ilyen ütemben növekednek majd az élelmiszerárak, talán mi is kénytelenek leszünk ráfanyalodni a napraforgóolajtól még mindig pár centtel olcsóbb repceolajra?!
A feleségem már be is szerzett egy direkt étolajra kifejlesztett adagoló sprayt, mert mindenen lehet spórolni, csak az étkezésen nem, bár azon lehetne a legtöbbet! Szóval nem vicc, mostantól nem önti az olajat, hanem szolidan befújja vele a serpenyőt, ahogy a dezodorral szoktuk a hónaljunkat. Illetve az sem elhanyagolható, hogy a kedvenc éttermünkben, ahonnét néha rendelni szoktuk az ebédet, újfent azzal fogadott a pincér, hogy:
– Tesó, harminc centtel megint drágább lett a menü, „kríza” van a háború miatt!
Teringettét, hát tisztességes, dolgozó családapaként megvívom a magam kis harcát a „napraforgó-repce ütközetben”, mi közöm van nekem a mások háborújához is? Szeretek tiszta olajat önteni a serpenyőmbe! Ha itt helyben megterem a repce, ki tornáztatja fel az árát, és miért kell nyugatra eladni biodízelnek, akkor is, ha amúgy otthon „kríza” van? Ezt meg én nem értem, s bár itt csak a repcéről volt szó, viszont mennyi minden másra is igaz lehetne a felvetésem?
Megint csak a bőven termő csallóközi földre gondolok, vagyis amit hagytak belőle nekünk és a jövő nemzedékek. Meg persze arra, hogy ha valami csoda folytán (bár adná a Jóisten!) holnap hirtelen véget érne a háború, az étolaj ára valószínűleg már sosem lenne a tavalyi szinten, így vele együtt az „életünk értéke” sem?! Ezek a dolgok az én gyengéim, nem is vitatom…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
