Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Takács Gita, Imi és Friderika
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Gyakorta elhangzik, hogy a dunaszerdahelyi szurkolói közeg tulajdonképpen egy nagy család. Ebben erősítenek meg minket mai riportalanyaink, ráadásul ők így hárman valóban egy nagy DAC-os családba tartoznak. Rovatunk vendége a Takács család, név szerint Gita, Imi és Friderika.
DAC-szurkolók vagytok, egy igazi sárga – kék szívű család. Ki volt közületek először DAC-meccsen, vagyis ki kit „fertőzött” meg ezzel a szenvedéllyel?
Imi: Egyértelműen Gita, még a csehszlovák korszakban járt el Papiékkal [megj.: Papi = Hodosi Ferenc, Gita édesapja, aki szintén szerepelt már a riportsorozatunkban] a DAC-ra, én abban az időben inkább csak a bősi csapat találkozóit követtem az édesapámmal.
Gita: Nekünk a foci mindig is ott volt az életünkben, a DAC és a magyar válogatott. Anyu éppen úgy szeretett meccsekre járni, mint az apu, el sem mehettek volna egymás nélkül sehova. Amikor még kisebb voltam és Magyarba mentek, engem otthon hagytak, de a tévében minden meccset megnéztem, kívülről fújtam a válogatott játékosok neveit. Nyilván a DAC az helyileg adott volt, így ide kivittek engem is magukkal, sőt néha még idegenbe is. Azok a túrák mindig olyanok voltak, mint egy kirándulás. ’85-re emlékszem, amikor felkerültünk a ligába, és ahol laktunk, a szemközti nyolcemeletes blokk oldalára fel volt festve: „DAC – 1. LIGA”. Onnantól kezdve nem volt megállás, persze eleinte még nem tudatosult bennem, miről szól ez az egész, a kinti meccsek, az utazás – jó volt ott lenni, olyan normális dolognak vettem, hogy a hétvége az a fociról szól.
Egyszer nagyon megijedtem, aztán sokáig nem is mentem meccsre velük. Rózsahegyen játszott a DAC, történetesen nyertünk is, apu pedig kitalálta, hogy ott alszunk.
Bement egy hotelbe szobát foglalni, közben pedig helyi fiatal suhancok egy csoportja körbevette az autónkat. Be voltak rúgva, meglátták, hogy DS jelzésű, ráadásul sárga színű a kocsi, elkezdték lökdösni, fel akarták fordítani.
Ordítottunk a hátsó ülésen a nővéremmel, mint az őrültek, apu meg még sehol. Anyu kiszállt az autóból és úgy leteremtette azokat a fiatalokat a nagy hangjával – volt kitől örökölnöm –, hogy menten eltűntek. Akkor megfogadtam, hogy Rózsahegyre soha többé nem megyek. Jártunk apuékkal on tourokra minden felé, de oda csak 2018-ban utaztam el ismét.
Gondolom, akkor már Imivel mentél? Hogy alakult ez ki, valójában mikortól jártok így hárman együtt mindenhova?
Imi: 2012-ben kapcsolódtam be ebbe a családi focis történetbe, akkor még Szerdahelyen laktunk az apósékkal. A DAC éppen kiesett a 2. ligába, én meg kitaláltam, hogy menjünk el meccsre. Nem kell mindig otthon ülni, apósék mindenhova eljártak, ismertük a társaságukat, mert gyakorta vendégeskedtek nálunk: Bugár Ervin, Atosz, Pali stb. Ervin, a dobos folyton csalogatott minket is…
Gita: …mondom neki: dehogy megyek én meccsre, hideg van! Ervin erre azt válaszolta:
– Csak egy meccsre gyertek el, aztán úgyis ottragadtok, majd ugrálsz, szurkolsz, és nem fogsz fázni!
Végül is igaza lett – sajnálom, hogy ő már nem jár. Akkor még a régi stadionban voltunk, apu megvette nekünk a jegyet, mi pedig mentünk utánuk. On tourokra ugyan még nem, de később aztán oda is. Bekerültünk a partiba, részt vettünk az összes YBS Bálon, amit Domonkos Roli szervezett, de ugyanígy az Atosz által szervezett Magyar Bálokon is. Sok mindenkit megismertünk ott, és ugyanazokkal az arcokkal jártunk focira is, majd a meccsek után leülünk közösen a Turul bárban. A Friderika viszont csak később csatlakozott hozzánk…
Friderika: Egészen pontosan 2017-ben, azóta gyűjtöm a kinti belépőjegyeket. Ha véletlenül valahova nem tudtam elmenni, akkor a mama hozta nekem:
– Tessék Friderikám, hoztam neked a jegyet, hogy ne hiányozzon egy sem.
De általában mindenhova mentem az anyuékkal vagy a mamáékkal, megszerettem a közeget. Azelőtt olyan otthonülő típus voltam, azért is jó, hogy így emberek között lehetek. Megismertem a papa bandáját, meg az anyuék társaságát, a Frédiéket, Johanóékat, Bogiékat…
Viszont, ha jobban belegondolok, voltam az anyuékkal már a régi stadionban is, még egészen kicsi koromban. Abban az idényben került vissza a csapat az 1. ligába. Az utolsó fordulóban a nagy ünneplés közepette még a papa is átmászta a kerítést, arra is emlékszem, hogy az egyik szurkoló lepottyant a lelátóról, én pedig nagyon megijedtem. Aztán felállt, megrázta magát, kutya baja se lett.
Gita: Azon a meccsen rengetegen voltunk, meg voltunk szokva, hogy a második ligára alig jártak. Bizony, kis túlzással nekünk is elénekelhették volna, hogy „harmincan vagytok!”. Aztán 2014-2015 környékén nem jártunk hazai meccsekre, csak idegenbe. Az történt ugyanis, hogy felmérgedtem, mert hirtelen mindenki a B-középen akart jönni, szinte kinyomták az embert onnan. Nekünk megvolt a partink még a második ligából, mindenki tudta, ki mellett áll, erre körülnéztem és vadidegenek ültek körülöttem. Szóval, míg fel nem épült az új stadion, csak on tourokra jártunk, végül elcsaltak, hogy nézzük meg, milyen lett az Aréna. Persze megint ottragadtunk, 2017-től kiváltottuk a bérletet, akkor még a B1 szektorba.
Imi: Követem a focit, beleélem magam, meccs alatt nincs olyan, hogy beszélget az ember, pedig ott van mellettem a Frédi haverom. A meccs alatt szurkolni kell, biztatni a csapatot.
Játszhatnak jól, játszhatnak rosszul, engem akkor is leköt a 90 perc. Sok ember 20 perc után ráun, ha rosszul játszik a DAC, és elmegy haza. Nem értem, akkor minek jön ki egyáltalán a stadionba?
Így vagyok az ivással is, meccs alatt tudni kell, mennyit fogyaszthat az ember. Lehet, hogy aztán meccs után a Turulban elengedjük magunkat a haverokkal, de a mérkőzés alatt soha.
Gita: Ezt aláírom. Bathó Frédi sem beszélget meccs közben az Imivel, arra ott a szünet. Az utazások során persze van minden, hülyéskedünk, szórakozunk, de a meccs, az meccs. Régebben jobban lekötött a játék, most a focistáinkat sem ismerem fel minden esetben. Állandóan cserélődnek, folyton kérdezgetem, az ki, amaz ki? Bezzeg mikor anno Rózsahegyen győztünk és kijutottunk a Európa-ligába, na azoknak a neveket meg tudtam jegyezni. Én Ljubičičot is kedveltem, Pačindát, Vida Kristophert… de az abszolút favoritom Kalmár Zsolti, ha nyílt nap volt a klubban, képes voltam elmenni, hogy fényképezkedhessek vele. Amikor Zsolti játszott, akkor csendben kellett maradni:
– Csendben legyetek, figyeljétek a Kalmárt, mindjárt gólt rúg!
A névsorolvasásnál azelőtt nem kellett az eredményjelzőről olvasni, hogy kinek a nevét kell éppen kiáltani. A játék is sokkal jobb volt, örömmel járt az ember meccsre, kitartóan szurkolt, mégha sokszor nem is értették azok a játékosok, hogy mit énekelünk. Ezen néha jókat nevetek, mert mi szurkolunk, mint az őrültek, de minek, ha úgysem értik?
Imi: Azelőtt fejből fújtam a neveket, mezszámokat, na de most?! A 2017/18-as csapat képe kint van a Turul falán, azt mondom, az volt a mi csapatunk. Sokaktól hallom, hogy ezek a mostaniak nem szívből játszanak, de hogy is játszhatnának szívből, amikor azt sem tudja egyik-másik, hogy hol van? Hogy mi az a Dunaszerdahely, mi az a Csallóköz? A B-közép sem olyan már, mint régen, azelőtt, ha emlékszel, akárki nem is mehetett a B-középe. Most körülnézek és van 25 ember, aki szurkol, a többiek meg csak néznek.
Végezetül egy nagyon egyszerű kérdés: mit jelent számotokra a DAC, mi az, amiben a DAC által többek lettetek?
Imi: Első a foci, a szórakozás, de nyilván az állandó baráti társaságot is jelenti, ja, és hogy ne kapjak infarktust a meccs alatt. Ott jól felidegesítem magam, aztán elmegyünk a Turulba, és megbeszéljük, kivel mi történt a héten.
Friderika: Eleve az, hogy kimozdulhatok otthonról, emberek között lehetek, beszélgetünk, nekem ez adta azt a pluszt, ami miatt minden hétvégén el kell mennem meccsre. A barátom is jár velem, egyszóval olyan, mintha mindenki a családom lenne. Sőt Frédi, Johanó meg Seres Roli is úgy nevez: Friderika, „fogadott lányom”.
Gita: Egyszer sikerült pénzt nyernem a Trencsén ellen, senki sem gondolta, hogy azon a meccsen győzhetünk. Ezt is a szüleimtől örököltem, ha olyan megérzésem van, akkor megyek és felrakom. De komolyra fordítva a szót, perszehogy a barátok. Viszont nekem a foci olyan dolog, ami kiskorom óta velem van, ezért valamilyen szinten hiányozna, ha nem járnék meccsekre. Barátokkal kedden vagy szerdán is tudok találkozni, nem kell ahhoz a DAC. Lehet, hogy már nem köt le a foci úgy, mint azelőtt, ha olyan a társaság, gyakran elkalandozik a figyelmem.
Voltak nagy meccsek, a Slovan elleni 5:2-es győzelem, a Zsolna elleni 4:2… Remélem azért még lesznek is! Egy dolog viszont biztos, akármilyen is most a DAC, akkor is a miénk és a miénk is marad!
Gyönyörű mondattá kerekedett a mai zárógondolatunk is. Köszönöm a beszélgetést mindhármatoknak. És persze, hajrá DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…
