Amikor a munkám a hobbim
A hétvégi munkavégzés alapjában véve nem jó. Senki sem szereti, én sem. Szombaton és vasárnap az ember lazítson, ássa meg a kiskertet, sétáljon a Duna-parton vagy járjon focimeccsre. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ez utóbbit gyermekkorom óta rendszeresen beiktatom a programba, tavaly július közepétől viszont a hobbim egyben a munkám is lett. És tudjátok, mit? Még élvezem is!
Nagy Krisztián, a DAC sajtófőnöke keresett meg a nyár közepén azzal, hogy lenne-e kedvem csatlakozni a sajtócsoporthoz, én pedig igent mondtam a felkérésre, s azóta a tökmagos zacskót és helyenkénti hangos bekiabálásokat felváltotta a billentyűzet és az írott mondatokba csomagolt buzdítás. De nem bántam meg!
Az első mindig emlékezetes marad
Az első találkozásom a DAC sajtócsapatával július közepén volt, a szezon első mérkőzésének napján. Jó két órával a meccs előtt már Zsolnán voltunk. A stadionban rettentő hideg fogadott, s én még csak ismerkedtem a feladatommal:
meg kellett szoknom, hogy nem úgy követem a mérkőzést, ahogy azt eddig tettem, egyszerű szurkolóként, hanem most, amit látok, azt azonnal le is kell, hogy írjam.
Elsőre ez nem is volt olyan könnyű. De az utolsó percek minden meccs alatt vétett bakit feledtettek, amikor Vida csereként beállva az utolsó utáni percben gyönyörűen bevarrta a labdát a zsolnai kapuba, és kiegyenlített (2:2), örömittasan ugrottam fel az asztalomtól. Akkor azonban még nem sejtettem, milyen ínséges idők várnak ránk.
A folytatás
A második fordulóban a Nagyszombat ellen léptünk pályára a City Arenában. A Spartak otthona modern, ennek ellenére – vagy talán épp ezért – számomra nem egy családias hangulatú futballstadion. A sajtópáholyba liftezve, hosszú, fehérre meszelt folyosókon lehet feljutni, s a lehajtós asztallapot is olyan szűkre szabták, hogy a laptop egere már alig fér el rajta.
Megpróbáltam otthonosan elhelyezkedni, és a lemenő nap fényében hozzáláttam a játékosok neveinek betáplálásához a rendszerbe: 1-es pozíció: Darko Tifoliski, kapus. 2-es pozíció: Németh Zsolt, hátvéd, és így tovább.
Pár perc elteltével pedig már a következőt körmöltem fülig érő szájjal: „Góóól! Vezet a DAC! Pavlík játékvezető hathatós segítségével a vége mégis 2:1 oda, így az első győztes meccsről való közvetítésem továbbra is váratott magára…
Hosszú utak, avagy ismerd meg kishazádat
Noha a kupában időközben a Bellus és a Szentgyörgy csapatát is legyőztük, az első bajnoki győzelemre több mint két hónapot kellett várni a bajnokság kezdete óta. Eperjesen szereztünk először három pontot. Jó volt akkor ott lenni. A városról annyit érdemes tudni, hogy nagyon messze van Dunaszerdahelytől. Nagyon. De még ennél is többet kell utazni Nagymihályba. Hat óra az út csak oda, pedig Patrik sohasem spórol a tempóval. Pár perccel a meccs előtt kézhez kapom a csapatösszeállítást, ezeket bejátszom a gépbe, és miután útjára gurult a labda, egyik szemem a billentyűzetre, a másikat a monitorra szegezem.
A meccs végén pedig irány a sajtóterem, ahol László Csaba érkezése óta számomra az a legüdébb színfolt, hogy aznap épp milyen színű zoknit húzott a mester a barna bőrcipőjéhez és elegáns, indigókék öltönyéhez.
Az idegenbeli meccsek összefoglalóját általában már a kisbuszban zötykölődve fejezem be. 120-as tempónál ez azért nem is olyan egyszerű.
Győzelem harangszóra
László Csaba nevéhez azonban nemcsak az egyedi fuszekli-viselet köthető, hanem sokkal inkább az, hogy az ő irányításától számítva kezdtünk el felkapaszkodni a tabellán. Ez azért különös öröm, mert sokkal jobban esik, ha a helyzetekről és a rúgott gólokról szólhat egy tudósítás, mintsem a kimaradt sárga-kék lehetőségekről.
Könnyebben és gyorsabban megy a jót leírni, mint a kellemetlent.
A legfurább érzés pedig az, amikor helyettesít valaki (az esküvői meghívásokat nem illik visszautasítani). Így volt ez a szezon első hazai meccsén, mikor 5:0-ra vertük az Eperjest. De jó volt hallani, hogy a stadionból kihallatszó üdvrivalgás elnémítja a templomi harangzúgást.
Az írás megjelent a Klikkout 2017/3. számában.