(Azok a durva kilencvenes évek…)
Dunaszerdahelyi vasútállomás, nyolcvanas évek, reggel hat óra. Még öt perc és elindul a vonat Pozsonyba. A reggeli hatos járatban rengeteg középiskolás utazott és nekünk is volt egy megszokott társaságunk, melyben túlnyomórészt pincér-szakács inasok voltak és…, megemlítek egy szakmát – hentes…
Vonatos emlékek
Ezt a szakmát egy, a későbbiekben alvilági figura, Béla tanulta, aki ugyancsak napi szinten velünk utazott vonattal. Utólag érdekes emlék ez, hiszen akkoriban senki sem sejthette, milyen karriert fut be Béla. Velünk utazott, és kész.
Volt olyan is, hogy (azt hiszem, minden szerdán) hozott nekünk reggelit. Két liter tejet és mákos kalácsot. Az eredetét csak sejtettük…, de ahogy a mákos kalács, úgy a tej is mindig elfogyott…
Béla nem szeretett aludni utazás közben, mi viszont egytől egyig nagyon, de nagyon szerettünk akár csak egy negyedórára elszundítani.
Sejtettük, hogy ebből egyszer balhé lesz. Volt is. Aki ezt megszívta, az én voltam…
Szundítani próbáltunk, egyszercsak Béla ütögetni kezdte ököllel a jobb combom (én ültem legközelebb hozzá).
Közben nevetgélt és viccelődött: – Neszpi, Csertó! Szpís? Neszpi!
Hozzászóltam: – Hadd abba, mert szájon váglak!
– Jó van, no! – megígérte, és egy pillanat erejéig abba is hagyta.
Fotó: vlaky.net
Egyszercsak olyat üt, hogy a fejem is megfájdul. Felugrok, szájon vágom, erre ő visszacsap. Én is. Ő is. Én is. Ő is…
Mikor végre abbahagyjuk, mindkettőnk arca sárga-kék, de az sajnos nem a DAC reklámja volt, hanem monokli.
A szerelvényben ülők nem igazán értik, mi a tészta… Csak néznek, mint a moziban. Pár nap múlva, ha valaki ezt az incidenst megemlítette, már mindketten csak derültünk.
Aztán következtek a kilencvenes évek…
Érdekes volt, mert nem tudtam, hogy a találkozásunknak mi lesz a végkifejlete, nem sejtettem, épp milyen hangulatban van, illetve mi jut az eszébe – az idillikus és humorral tei utazás a vonaton, vagy az a pofozkodó incidensünk…
Pelikános találkozás
Fociedzés. Egy rossz mozdulat, és ordítok egyet, picit kifordul a jobb kezem kisujja. Az edzést még végigvédem, de a megígért kávé előtt Paulo haverommal megállunk az elsősegélyen. Onnét begipszelve megyek a kávéra…
Egy óra múlva bandukolok hazafelé a Sport utcában, és egy hot-dogot akarok venni magamnak a Pelikánban.
Pár méterre a büféfülke előtt járok, amikor vagy nyolcvannal elsüvít mellettem egy BMW. Aztán váratlanul lefékez, irtózatos gumivisítással kísérve.
Megijedek, de csak simán, illetve ,,lájtosan” félek, addig, amíg az autóból kiszáll Béla, akkor szinte lemerevedek, és csak bambán várok. Béla jön felém és ki tudja, miért, de pont abban a pillanatban nem lehet leolvasni az arckifejezéséből az aktuális kedvét…
Felém jön kb. egy méterre…
– Szohi Csertó, mi a f.szt csináltál? – kérdezi kecsesen, és figyeli a gipszet.
– Fociztam… – köpni-nyelni nem tudok.
A fejembe ez a forgatókönyv van: eszébe jut a vonatos bunyónk, elkapja a kezemen lévő gipszet és szétveri vele a fejemet, hogy az is gipszes legyen…
De még mielőtt lépne, megrendel egy hot-dogot.
– Egy hot-dogot! – szól a kis ikrekből az egyikhez, és a kezében pöcköl egy ötkoronást.
– Tessék, nem hallottam? – a srác tényleg nem hallja, illetve nem érti, mit mond Béla.
– Két hot-dogot! – korrigálja a megrendelést.
Béla nagyon gyorsan megkapja a kaját, és felém fordul:
– Minek focizú? B.sszá rá, öreg vagy má! (Megjegyzem, 26 éves voltam akkoriban…)
Most erre mi a jó válasz? Nem szólok semmit.
– Nesze, itt van egy hot-dog, zabáljunk együtt! – kapok egy számomra abszolút szürrealisztikus felszólítást.
Beszélünk körülbelül tíz percig, addig az autója korlátozza a forgalmat, és megy az autó motorja is.
Úton hazafelé veszem észre, hogy a hot-dogból egy falatot sem ettem meg. Otthon sem tudom megenni, lefekszem, és az ijedtség, valamint az edzésen elszenvedett törés okozta fájdalom elég ahhoz, hogy azonnal elaludjak.
Az utolsó gondolatom ez volt: Istenem, te hülye, kellett neked a vonatban verekedni?
Present days
Az eset után még pár évig tartott a dunaszerdahelyi Chicago koppintása, és így még minden megtörténhetett.
Helyénvaló ezért egy kérdés: Mi volt tovább? Semmi, Bélával ez volt az utolsó találkozásom…
U.I. Aki erre a sztorira azt mondja, hogy happy end lett a vége, azt szájon vágom, mert még ma is kiráz a hideg, ha rágondolok a félelmemre… 🙂
A sorozat előző cikkei:
Egy est a régi csportcsarnokban, amikor mindenki megőrült
Ízlések és pofonok egy dunaszerdahelyi presszóban
Karesszal a teraszon kezdődött minden
Made in Nyárasd: Fizetsz – mehetsz, nem fizetsz – faszulsz!
