Roppant fiatal és tehetséges, túlnyomórészt viszont nem dunaszerdahelyi származású színészek láttak benne fantáziát csaknem négy éve, hogy társulatot hozzanak létre a városban, ahol azért volna mit formálni az emberek kulturális igényein is. Éppen itt volt az ideje, hogy leüljünk beszélgetni. Szabó Manyi, a társulat dunaszerdahelyi tagja, illetve a győri Scheer Gábor mesélt nekünk.
Az első élményem veletek 2013 októberében volt, az ’56-os forradalom évfordulóján, amikor a diktatúrák áldozatainak emlékművénél tartott megemlékezésen, a városháza mellett a közönség soraiból kiabáltátok be a teret. Az első gondolatom az volt, hogy itt valaki balhézik. Aztán másodpercek alatt kirajzolódott, hogy miről van szó, és hátborzongató volt, ahogy éltetek a környezet adta lehetőségekkel…
Szabó Manyi: Nem ilyen ijesztő, polgárpukkasztó akciónak indult, de szerettük volna nagyon élethűre megcsinálni. Amikor elkezdtük, az emberek is megijedtek, a rendőrök pedig megindultak, és az igazgatónő (Ibolya Ildikó – a szerk. megj.) szaladt oda megmondani, hogy ez a produkció része.
Pár perc után ez mindenkinek leesett, és mindenki a hatása alá került, de emlékszem az arcokra, ahogy mindenki le volt döbbenve…
Ekkor tulajdonképpen még csak néhány hónapja léteztetek társulatként, mi történt ebben a néhány hónapban?
Scheeer Gábor: Megfogtuk a bőröndünket, ideköltöztünk, és elkezdtünk műsorokkal készülni: egy egyórás nyári előadással, ami szabadtéri rendezvényekre és könnyed programokra volt megfelelő, egy gyerekelőadással és a Tartuffe-el, közben jött az ‘56-os felkérés is. Úgy indultunk neki, hogy a közönség minden rétegét meg tudjuk fogni, hogy mindenhova eljussanak az előadásaink, és hamar megismerjenek minket. A Tartuffe-nek végül október 29-én volt a bemutatója, ami az első egész estés, nagy színházi előadásunk volt.
Ha még egy picit visszaugrunk az időben, akkor azon kívül, hogy Manyi dunaszerdahelyi, mi ösztönözte a társulat többi tagját, hogy itt horgonyozzatok le? Manyi, te vagy ennyire erős személyiség? 🙂
SzM: Nekem ez mindig is szerepelt az álmaim között. Voltunk itt vendégelőadással, ezzel a csapattal, és nagyon megtetszett nekik a város, a hangulata, kirándulni is jártak ide. A kulturális felállás és az igény is kihívást jelentett.
SchG: Egerből, ahol akkor dolgoztunk, hazajöttünk, és beültünk Dunaszerdahelyen a Jókai egyik előadására, a Sári bíróra.
Akkor mondta Manyi, hogy milyen jó lenne, ha lenne rendes színháza a városnak, és nemcsak vendégelőadásokat lehetne látni.
Ez 2012 októberében történt. Decemberben jutottunk el oda, hogy leültünk a későbbi társulat tagjaival. Mondhatnám, ez majdhogynem egy történelmi kihívás is lehet, ha abba az irányba megy el, hogy az álmunkat meg tudjuk valósítani.
Nagyobb kihívás egy kisvárosban a semmiből létrehozni és működtetni egy társulatot, mint egy nagyobb városban kitűnni a rengetegből?
SchG: Sokkal nagyobb kihívás. Ez meredek játszma, mert itt egy lapra kellett feltenni mindent. A színházhoz kell hozzászoktatni az embereket, színházi nevelésre van szükség.
SzM: Úgy gondolom, hogy ezáltal egy tisztább dolgot is lehet létrehozni, ami sokkal inkább szól a színházról, mint bármilyen egyéni érdekeltségről.
Úgymond a szent célt itt könnyebb szem előtt tartani, és az mentén haladni. Akik viszont segítettek, és a mai napig segítenek, ők olyan emberek, akiknek szintén a színházművészet a céljuk.
Idén már négyévesek lesztek. Melyek azok a momentumok, amelyek fordulópontként maradnak majd meg az emlékezetetekben?
SzM: Az első évben minden egyes nap ilyen fontos volt, mert minden nap úgymond az életünkért küzdöttünk. Azóta pedig minden előadást nagyon szeretünk, de talán a legutóbbi bemutatónk, a Pillantás a hídról volt olyan igazán erős és szakmailag fontos pont. Ezt azért mondanám, mert
a négy év alatt kicsit mindig a közönség igényeit tartottuk szem előtt, és a Pillantás… volt olyan, amikor ez megfordult számunkra.
Meghatározó pillanatnak tartjuk, hogy találkoztunk Volner Nagy Melindával, a Dunaág Néptáncműhely vezetőjével, és férjével, Kóczán András Imrével. Találkozásunkkal ugyanis színházunk előrelépett.
SchG: Velük két közös előadásunk volt, nagyon sokat tesznek azért, hogy színházi terveink megvalósuljanak, hogy a harmadik felvidéki kőszínházzá nőjük ki magunkat, és ha minden jól alakul, akkor el is érhetjük ezt a célt, mindent megteszünk ezért.
Mondjatok példát arra, mely karaktereitek maradtak meg leginkább bennetek?
SzM: Nekem a Pillantás a hídról c. darabból Catherine. Mikor először olvastam ezt a drámát, úgy hét éve, akkor is azt gondoltam, hogy bárcsak szembejönne velem ez a szerep, ez is egy nagy álmom volt. Emellett Az ember tragédiájából Éva.
SchG: A Sóska, sült krumpliban mi hárman, fiúk osztottuk szét a szerepeket, és ott kipróbáltuk azt, hogy mi lenne, ha olyan karaktereket játszanánk, amelyek nem feltétlenül passzolnak ránk.
Nálatok egyébként kultúrafogyasztásban is első helyen van a színház? Mi az, ami meghatároz és formál benneteket? Mit olvastok, néztek, hallgattok?
SzM: Azért szeretem ezt a kis csapatot, mert irtózatosan eltérő a stílusunk, és az, amit szeretünk. Én pl. a klasszikus szépirodalom felé húzok, a többiek inkább modern olvasmányokat szeretnek, akár ifjúsági regényeket is.
A filmekben is így van, legutóbb például Jiří Menzeltől néztük meg a Sörgyári capricciót, amitől mindenki szenvedett, én pedig imádtam. Ők viszont nézik a Trónok harca sorozatot, amitől meg én szenvedek.
SchG: Én olyan dolgokat szeretek nézni, hallgatni, ami inspirál, segít engem, fejleszti a színészi eszköztáramat, előrevisz gondolkodásban, amiből fel tudok használni apró gesztusokat. Mielőtt az Animus, avagy a sors emberét kitaláltuk, én abszolút nem szerettem úgymond a rockzenét. De amikor elkezdtem megérteni a Queent, akkor döntöttünk úgy, hogy erre egy előadást lehet fektetni.
A Gyilkosok társasága c. kriminél pedig, ami saját szerzemény, az HBO True Detective c. sorozata adta a kiindulópontot.
Ez egy nagyon mély, hátborzongató, Amerika déli részén játszódó detektívsorozat. A nyomozásról is szól, de elsősorban egy életképet, környezetet, hangulatot mutat be, amire azt mondtam, hogy ezt jó lenne látni színpadon. Az ember feszülten nézi, fojtogatja, folyamatosan fenntartja az érdeklődést. Vért izzadva írtam meg, nagyon nehéz volt, mert azelőtt és azóta sem írtam darabot.
Számos frontra viszitek ki a színházat. Mentek a Kuka manóval gyerekekhez, kiviszitek emberek elé, településekre az egyes darabokat. Mit tartotok fontosabbnak, hogy az embereket behúzzátok a színházba, vagy hogy ti csökkentsétek feléjük a távolságot, és kimenjetek hozzájuk?
SchG: Nagyon fontos, hogy behúzzuk, mert azzal, hogy bejönnek este, nemcsak szórakoznak, tanulni is tudnak, fejlődnek kulturálisan, érzelmileg.
De fontosnak tartjuk azt, hogy eljuttassuk olyan helyekre, ahonnan nem jutnak el a színházba. Hogy megismertessük velük, és úgy gondolom, hogy ha ott megismerik, akkor talán el tudjuk csalni majd őket ide be is.
SzM: Azért is megyünk ki, mert úgy érezzük, hogy kicsit távolságtartó a színházhoz való hozzáállás, és szeretnénk, ha ez változna. Ezért imádunk járni középiskolákba beavató színházzal. Mivel eléggé interaktívak, élő kapcsolat alakul ki közöttünk a diákokkal, és mi ezt szeretnénk elérni. A gyerekek pedig aztán eljönnek este az előadásra, pedig az már nem kötelező…
Mi az, ami per pillanat ötlet szintjén, kezdeményezésként érlelődik bennetek?
SzM:
Az én vágyaim és elképzeléseim állnak legtávolabb a közönség ízlésétől, de ebbe hajlandó vagyok beletörődni. 🙂
Az én legnagyobb álmom az lenne, hogy egy görög tragédiás évadot összehozzunk, esetleg Ibsent vagy Jo Nesbøt vigyünk színpadra.
SchG: Én szeretek elkapni pici dolgokat, megihletődni. Ami iránt mostanában érdeklődöm, az a római birodalom történelme, sorsa, azon felül, amit mi tanultunk. Most ebben az irányban kapott el a láz. De van még rengeteg tervem, amit megvalósítanék. Aztán meglátjuk, mi lesz belőle…
Az interjú megjelent a Klikk Out 2017/3. számában.
