Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Vígh Zoltán és Viktor

FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL

Riportsorozatunk mai vendége a dunaszerdahelyi illetőségű Vígh Zoltán, aki a fiának, Viktornak adja át DAC-os szenvedélyét. Viktor mindeközben nem csupán szurkolóként, de focistaként is bontogatja szárnyait, abban bízva, hogy egyszer talán majd neki is szurkol az Aréna közönsége.

Szia Zoli, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Megegyeztünk, hogy csak veled találkozok, de a fiad neve szintén ott fog szerepelni a címben, hogy miért, az is kiderül majd a beszélgetésből. Neked mit jelent a DAC az életedben?

Szerdahelyi születésű vagyok, a hetvenes években a bátyám vitt ki először DAC-meccsre – ő szintén nagy drukker azóta is. Akkor még a Divízióban szerepelt a csapat: Lépes Gyuri, DéTé… 15 évesen körzővel lett kitetoválva a kezemre ez a három betű: DAC – igaz, picit már kifakult, de még mindig olvasható! Megszerettem a csapatot, és ez a szenvedélyem a mai napig tart. Minden hazai meccsen ott vagyunk Viktor fiammal, aki egyébként jelenleg a DAC U10-ben focizik. A stadiontól nem messze, a Rózsaligetben laktam, megmondom őszintén, akkor váltam igazán fanatikussá, amikor nyugodjék Szikora Gyuri idejött.

ejszakai furdozes

 

Fantasztikus évek voltak, minden meccs egy külön élményt jelentett otthon és idegenben is. Mint postás, bejáratos voltam a Weisz Misi bácsi irodájába. ’82-től ’85-ig kézbesítőként dolgoztam, éppen a Fő utca tartozott a kezem alá: a hotel, az ONV, az MNV.

Akkoriban minden szívből jött, azok a játékosok, mint pl. nyugodjék Tóth Laci, szinte ingyen fociztak jól és szívből. Megöregedtek, nincsenek nagyzási mániáik, otthon élik a szerény nyugdíjas éveiket: Audi, Majoros Gyuri, Leskiv Pali, hadd ne soroljam fel mindet. Nagy derbiket játszottunk a SZNL-ben, aztán Pecze Karcsi lett az edző, felkerültünk a ligába.

Katona voltam éppen, nem volt még internet, ahol követhetnéd a meccseket, de jött a telefon: Vítkovicével 0:0, nagy debakel a Bohemians ellen, majd az első ligagólunk, Majoros Gyuri rúgta tizenegyesből… – szóval mindenről tudtam.

Életem legszebb meccse a ’87-es csehszlovák kupadöntő Kopřivnicén a Sparta ellen. Sosem sikerült legyőznünk őket, pedig volt, hogy vezettünk ellenük, vagy a sírból hoztuk vissza a meccset. Akkor viszont tizenegyesekkel összejött. Nagyon erős csapatuk volt a „vörösöknek”, rengeteg válogatottal. Az egész liga mondhatni klasszisokból állt, a válogatott teljes kerete otthon játszott, minden meccsen 8-10 ezer néző volt a DAC-stadionban. Ha a 15. percig nem rúgtunk gólt, akkor már baj volt, szidtuk az edzőt, hogy miért nem cserél?! Nagy egyéniségek játszottak a DAC-ban, tényleg nem tudom, kit nevezzek meg közülük, nehogy bármelyikük is kimaradjon a felsorolásból.

Nemrég voltam a fiammal Szemeten egy tornán, könyököltem a korláton, és mellém állt egy öreg, eleinte nem is figyeltem, ki az, csak beszélgettünk. Éppen a fiam csapata játszott, és mondja nekem ez az öreg:

– Én is fociztam nyolc évet a DAC-ban – na, erre már felkaptam a fejemet, ránéztem:

– Te vagy az Karol Krištóf! – megörült nekem.

– Megismersz? – kérdezte.

– Harminc akárhány éve nem láttalak, de azt az embert, aki a csehszlovák kupát a magasba emeli, nem lehet elfelejteni!

Komolyan mondom, úgy meghatódott, hogy könnyes lett a szeme. Megöregedett, de a vonásai semmit sem változtak. Egy hosszú időszak kimaradt az életemből, 17 évig Olaszországban dolgoztam, de ott is követtem a csapat eredményeit, figyeltem a hazai játékosokat, Straka Gabit, Szabó Ottit. Anno én is fociztam a DAC-ban, a Gorkij suli tornatanára – ha jól emlékszem, Szenci Jánosnak hívták, pár éve már meghalt szegény – volt egyben az edzőm is a diákcsapatban. Nem voltak még U-kategóriák, csak fiatalabb, meg idősebb diákok és ifik.

Viktor fiad aktuálisan a DAC U10-ben játszik. Két kezemen meg tudnám számolni, hányszor találkoztunk már az életben, de folyton labda volt nálatok. Gyakorolni mentetek éppen, vagy már a suli műfüves pályáján fociztatok…

Viktor hétéves múlt, amikor elkezdett focizni, minden nap gyakorlunk egy kicsit. Edzője, Bögi Laci szerint tehetséges, kétszer volt gólkirály és imádja a focit, benne van a győzni akarás. Nem én húzom, ő az egyetlen fiam, mégsem kényeztettem el. Legutóbb is esett az eső, és mondom neki:

– Fiam, mára elég lesz ennyi, menjünk haza, elázol!

– Miért apa, esik? – annyira bele tud merülni, beleéli magát.

A Covid alatt nem edzhettek csoportosan, akkor is naponta egyénileg gyakoroltunk, rokkantnyugdíjas vagyok, belefért az időmbe. Ha zárva volt az iskola, akkor talált magának egy darab füves területet, 468 a rekordja dekázásban, biztos vagyok benne, hogy tudna többet is, de nem csak ebből áll a foci.

 

– A sok gyakorlás meghozza a gyümölcsét – ezt a fiam mondta, amikor 220 gyerek közül gólkirály lett.

Odament a csapattársaihoz és megköszönte nekik, hogy gólkirály lett, mert tudja, hogy a foci csapatsport, a társak nélkül semmire se ment volna.

Kitartó, akaratban nincs probléma nála, meglátjuk, mit hoz a jövő. Az, hogy én kijárok vele, egy dolog, de kell a pedagógiai tanítás is, amiben az edzőnek nagy szerepe van. Bizony meglátszik Bögi Laci munkája így az elmúlt két év alatt…

Beszéljünk még a DAC újkori korszakáról, a lelátói kalandokról, milyen az új stadionban szurkolni?

A fiamat már 3-4 éves kora óta hordtam magammal meccsre, 5 évesen együtt szurkoltunk a B3-as szektorban. Vettünk Viktornak egy sárga mezt, és kérdezem tőle:

– Mi legyen a hátadra írva, a neved?

– Nem, Bayo!

Akkora Bayo fan lett, hogy csinált egy táblát, amire ráírta a nevét. Két-három hónapon keresztül tartotta a kezében minden meccsen, mire odajött a szektorunk elé Bayo – sokan szerették volna elkérni a mezét, de ő felmutatott Viktorra. Az emberek kézről kézre adogatták egymásnak a fiamat le a hálóhoz, és vissza, ő meg fogta – szorította a kis kezében Bayo mezét. Akkora élményt jelentett neki, hogy Bayo-szentélyt csinált a szobájában. Egyszer találkoztunk vele a városban, mielőtt mentek volna Tbiliszibe, és mutatom neki:

– Kettő, Bayo legalább két gólt rúgjál, egy kevés! – meg is rúgta azt a két gólt, mondtam is a fiamnak, látod, meghallgatta az apádat!

Az új stadion csodálatos, az akadémiai szintén. Ha nincs Világi, akkor nincs ez a stadion sem, szinte a második otthonunk. Viktornak minden vágya, hogy egyszer az új stadionban focizhasson.

Aki Szerdahelyen játszott, minddel le van fényképezve, de van egy képem, ahol Marco Rossi tartja őt a kezében.

A B3-ban egy alkalommal ránk szóltak, hogy nem lesz itt jó helyen a gyerek, mert csúnya szavakat is hallhat. Mondom az öregnek: nincs gond, itt meg van engedve neki, a stadionon kívül már normális család vagyunk. Viktor rá is zendített:

– …góllövés a tudománya, a Slovan meg elmehet a… – az öreg meg csak nézett.

Nagy csodának kéne történni, hogy mi egyszer bajnokok legyünk. Mostanában hiányoljuk a szívet is a csapatból, ami például Rossi ideje alatt megvolt. Pačinda a Nagyszombat ellen a 91. percen gólt rúgott, tiszta libabőrös lettem, olyan atmoszféra uralkodott a stadionban. Nem kell, hogy az ember igyon, belépsz az Arénába, és megrészegedsz a hangulattól, mámoros leszel. Én minden fiatalnak azt ajánlom, hogy kezdjenek el focizni, DAC-meccsre járni és szurkolni…

Ez egy remek végszó Zoli, köszönöm a beszélgetést. Viktornak további sok sikert kívánok, bízom benne, hogy egyszer beteljesül az álma! Hajrá, DAC!

(Roberto)

EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok… 

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább