FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Nem tagadom, jegyzetemhez Moldova György, Akit a mozdony füstje megcsapott című riportkönyve adta a sugallatot, s mire tartalma „befutott a pályaudvarra”, az is kiderült, hogy a cseh Leo Express magán vasúttársaság nyerte a csallóközi vasútvonalra kiírt pályázatot. Húzták-vonták a bejelentést, viszont ehhez „kismiska” vagyok, nem kötik az orrunkra a részleteket, mit miért csinálnak odafent. Én csak azt tudom, mit jelent vasutasnak lenni, azt viszont nagyon. Sőt, hogy milyen érzés a „frontvonalban” vasutasnak lenni, hol mindenkor sértve érzem magam ha általánosítgatnak:
– Már megint késnek a vonatok, folyton elcsesznek valamit ezek a hülye vasutasok…
Bezzeg karácsonykor elfelejtik megemlíteni, hogy míg az átlagpolgár otthon a bejglijét majszolja, mi azalatt is szolgálatot teljesítünk. Olyankor csak a rendőrök, tűzoltók, orvosok kapnak kiemelt figyelmet, pedig ha tudnák, egykor éppen ilyen megbecsült hivatás volt a miénk is. A vasúthoz nem vettek fel csak úgy akárkit, Trianon után még a hűségesküt is le kellett tennie minden felvidéki magyar vasutasnak, ha az új államban szerettek volna a szárnyaskerék oltalma alatt tovább szolgálni. A megrongált vasúti hidak és csomópontok amolyan háborús stratégia volt, megbénítva általa egyik-másik ország közlekedését. A történelem pedig többször ismételte önmagát… Most meg?
– Hülyék ezek a bakterok, a vonat még csak Pozsonyban van, de már lecsukták a sorompót…
Huszonötödik esztendeje szolgálok az vasútnál, az egyszerű embereknek minden vasutas egyforma, nem látnak a dolgok mögé. Nem tesznek különbséget vállalat és vállalat között sem, persze honnét is tudnák ezeket a dolgokat?
– Munkát keresek, nem vesznek fel hozzátok kalauzokat, vagy mozdonyvezetőket? – kérdezte nemrég egy haverom.
– Nem tudom, lehet…
– Hogyhogy nem tudod, hisz’ vasutas vagy!
– Ez igaz, de én a vasúton dolgozom, nem a vasúttársaságnál, a kettő nem ugyanaz! Viszont azt tudom, hogy mozdonyt vezetni nem olyan egyszerű, mint ahogy azt te valószínűleg elképzeled…
Napjainkban a vasút (ŽSR) az infrastruktúráért felel, a vágányokért, az állomásépületekért, a vonatokat a vasúttársaság (ZSSK) üzemelteti. Valamikor réges-régen, ha megpillantottak egy egyenruhás vasutast, messziről üdvözölték, tekintélye volt az egyenruhának. Olyat is olvastam, hogy csendőrök a bakterra bízták az elfogott szökevényt, míg a társa keresésére indultak. Az impérium-, rendszer- és szemléletváltás után jelenleg ott tartunk, hogy mielőtt éjjelre bezárnám a várótermet, félve tessékelem ki onnét a gyanús alakokat.
Kollégám mesélte, hogy figyelmeztetett egy illetőt, mert az szemetelt a peronon:
– Majd te összeszeded, azért vagy itt, nem?! – kapta válaszul. Mert az utasnak ugye mindig igaza van, hát ide jutott ez a világ, és ide jutottunk mi is…
A RegioJet magán vasúttársaság a közelmúltban más dimenziókba emelte a Pozsony–Dunaszerdahely–Komárom vasútvonalat. Viszont egy ponton már túl nehéz volt felülmúlni a megszokott standardot, az ideiglenesen felkért állami vasúttársaságnak (ZSSK) is meggyűlt vele a baja.
Az utasok hozzászoktak a kényelemhez, őket igazából csak a pontosság érdekli, eljutni A pontból B pontba – persze jogosan, aztán ha késések vannak, a kalauz kap hideget-meleget. Nyilván a sínekre meg váltókra szintén elkélne egy komolyabb ráncfelvarrás, a viselt ruha is elkopik. Ha van rá keret, veszünk újat, ha nincs, járunk szakadt gatyában. Eléggé összetett dolog, miért van ennyi késés a vonalon, viszont az egyszerű vasúti alkalmazott akkor sem hülye! Csak addig ér el a keze, ameddig a felettesei engedik nyújtózkodni, amennyit a felettese felettesei elvárnak tőle és végső soron, „amit megkövetel a haza”. Ez kb. minden szférába így van. Mindeközben a vonatok gyakran késnek, hol ezért, hol azért: talán a legnagyobb probléma, hogy egyvágányú a Pozsony–Dunaszerdahely–Komárom vasútvonal, elég, ha egy vonat késik, annak üteme kihatással van a többire. A mai igényekhez viszonyítva elavult a járműpark is, nincs mindig légkondi, nem megy a wifi…, de könnyű a vasutasoknak, mert ők bezzeg ingyen utazhatnak. Nem, nem utazhatnak teljesen ingyen, sőt volt idő, amikor a RegioJet a vasutas igazolványainkat sem ismerte el.
Szóval úgy döntöttem, megvédem a mundérbecsületünket, mert ha én nem teszem meg ebben a városban, akkor ezt senki más nem fogja megtenni.
A vasútnak már koránt sincs olyan monopolszerepe, mint régen, mikor még nem volt ennyi autó az utakon, mikor még nem létezett ennyi alternatíva az utazásra és az áruszállításra, mint napjainkban. Meglehet, mi is egyre kevesebben vagyunk, akiknek a vasút nem csupán egy munkahely, hanem hivatás. Pedig egy jó forgalomirányító, mozdonyvezető, tolató vagy egy bakter nem terem csak úgy a bokorban, nem egyszerűen csak betanított céges alkalmazottak ők, akik tartanák az előírt darabszámot. Nálunk a darabszámot emberi életekben mérik! Bizony, rengeteg feladat áll a tendert megnyert Leo Express vasúttársaság előtt is – tesztvezetések, vonalismeret, kellő számú szerelvény és alkalmazott átcsoportosítása stb.
Közel negyed százada nem változott a hozzáállásom, még mindig csodálattal tekintek egy szép mozdonyra, a vontatás során pedig megidézem a gyermekkori terepasztalomon végzett manővereket.
Elsorvasztott vidék ez, pedig a fejlődésnek nem szabadna útját állni. Így viszont mitől menne flottul minden? Gondolkodtam, mit is idézhetnék Moldova György mesterien megírt, 1977-ben kiadott riportkönyvéből. Nehéz vállalkozás, mert az igazságnak annyi arca van, ahány embert érint. Az írót a MÁV akkori csúcsvezetői támogatták a vasútról szóló szociográfia elkészítésében, hogy a műben átfogó képet adjon a vállalat belső életéről, működéséről. Az abban leírt munkaerkölcs meglehet rég kiveszett a világból, ahogy maga az erkölcs szintén csak egy üres kifejezés maradt:
„Az állomásfőnök, aki a pályaudvaron lakik, álmában is ellenőrzi a hangosanbeszélő jelzéseit, nem ébred fel az egymáshoz csapódó ütközők dördülésére, de felriad, ha egy rosszul meghúzott csavarkapcsot hall csikorogni…”
Nekem ez a vasút, hogy másnak mit jelent, nem tudhatom, így helyettük nem is nyilatkozhatom…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
