Fotó: Pixabay.com
Olyan csodás a magyar nyelv! Annyi kifejezést használunk, amiknek nem tudjuk az eredőjét, nem gondolkodtunk el még azon, hogy egyes szavak milyen fogalomra vezethetőek vissza. Újra és újra használjuk őket, miközben nem tudjuk, hogy sokkal több minden rejlik az egyes kifejezések mögött.
Hagyj békén! – mondjuk gyakran, ha magunkra szeretnénk maradni. De úgy is mondhatnánk, hogy
– hagyj engem békében,
– hagyj nekem békét,
– hagyj nekem békességet.
A hagyj nekem békességet és a hagyj békén viszont már teljesen távol áll a egymástól. A német úgy fogalmaz, hogy hagyj nekem nyugalmat, míg az angol azt mondja, hagyj egyedül, a szlovák viszont, hasonlóan a magyarhoz, ugyanúgy a béke szót használja ebben a felszólításban.
Nem mindegy, hogy valakit egyedül vagy békességben hagyunk.
Amikor valaki azt kéri, hagyj békén, többnyire azt kívánja, hogy legyen vége a problémának, szűnjön meg a szorongás, a másik jelenlétéhez köthető nyugtalanság, kellemetlenség, még akkor is, ha valójában neki semmi köze nincs az ő gondjához.
Ilyenkor pedig, ami végképp nem mindegy, az az, hogy a másik milyen „csomaggal” hagyja ott a másikat. Talán bűntudatkeltéssel? Esetleg utoljára odabök még egyet, mielőtt távozna, visszaszól, megbánt, szándékosan fájdalmat okoz, hogy övé legyen az utolsó szó, vagy csak csendben elillan? Elsétál? Még utoljára megmártja a másikban a kését, vagy tiszteletben tartva a kérését meghagyja a békességét? Nagyon nem mindegy.
Egy konfliktusban a másik a „Hagyj békén!” elhangzása után nem még egy késdöfésre vágyik, nem arra, hogy egy utolsót még odaszóljanak neki, hogy aztán azok az utolsó rosszindulatú szavak is forrjanak benne. Nem! Aki így kiált, ő békét akar. Békességet. Nyugalmat.
A másiknak ilyenkor talán csak annyit kell(ene) tennie, hogy szépen eloldalog. Elmegy. Otthagyja a másikat, ahogy kérte. Meghagyva neki az időt és a teret, amire jelenleg szüksége van.
