Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Csiba Júlia
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Az ismert Aradszky nóta szerint, nem csak a húszéveseké a világ – ennek az állításnak kitűnő példája rovatunk e heti riportalanya, a dunaszerdahelyi – pontosabban kistejedi – Csiba Júlia, vagyis Lulu néni is, akivel gazdag szurkolói múltjáról és jelenéről beszélgettünk.
Üdvözlöm kedves Lulu néni, köszönöm, hogy elfogadta a felkérésünket. Minden tiszteletem mellett bevallom engem – és gondolom nem csupán engem –, elsősorban az érdekelne, mit jelent egy nagymama, sőt dédnagymama korú hölgynek a DAC? Honnan ez a szinte fiatalokat is leköröző lendület és vonzalom?
Kezdjem azzal, hogy eléggé izgatott lettem, amikor megszólítottál, ugyanis nem számítottam rá, hogy érdemes vagyok erre a beszélgetésre. Vannak a lelátón nálamnál sokkal nagyobb drukkerek, de ha már így hozta a sors, akkor vágjunk bele. 1964-ben kezdeném a történetet, a DAC már akkor is nagy csapat volt, magyar gyerekek, szerdahelyiek. Az emlékezetem már nem a régi: Sárközi Pista, a „Bíbic”, Turek Árpi, Pogány Árpi, Takács Vili, Sekáč Józsi, Klempa Vince, a „Túró” – megvannak képen, szokom is nézegetni, nagyon jól fociztak. Páran még élnek ebből a korosztályból, sokak viszont már sajnos nincsenek köztünk.
Kifelejtettem Hodossy Árpit. Árpit különösen ismerem, mivel később őt és még két további DAC-játékost az a szövetkezet fizette, ahol én is dolgoztam. Sőt, van egy másik szenvedélyem a foci mellett, a horgászat – ezt is a férjemnek köszönhetem, még mindig megvan a felszerelésem. Árpi szintén nagy horgász volt, jártunk mindenfelé a férjemmel, én voltam a sofőr, és eleinte nagyon unatkoztam. Amit csalinak vitt kukoricát, azt én megettem, mire mondja a férjem:
– Ez többet nem fordulhat elő, mert kiváltjuk neked is az engedélyt. Horgászat közben is sokat sztorizgattunk a DAC-ról azokban az időkben.
Nyugodjék férjem borbély volt a Szolgáltatások Házában Szerdahelyen, sokan ismerték őt, Csiba Bélának hívták.
Az összes borbély nagy DAC-os volt, miről is beszélgethettek volna nyírás és borotválás közben a kuncsaftokkal? Vagy a nőkről vagy a fociról – más lehetőség nem volt.
Fiatal házasok voltunk, és nem tetszett, hogy a férjem folyton meccsre jár, még hétköznap is képes volt műszakot cserélni emiatt:
– Egyszer gyere ki velem, aztán többet nem fogod kérdezni, miért járok annyit focira – mondta a férjem. Hát kimentem…
Először a főtribünön ültünk, de ott nem tetszett nekem, mert mindenki nyakkendőben volt, recsegett-ropogott a lelátó, fából volt az egész. Mondom, még le fog szakadni.
– Kijövök veled legközelebb is – közöltem vele –, de én ide többet fel nem jövök! Nézd meg, amott lent mindenki kiabál, ezek itt meg csak ülnek, mint a moziban…
A tévében ilyenkor dobnak be reklámot a filmekben, hogy a néző izgatottan várhassa, mi lesz folytatás. Azt tippelem, hogy a férje végül engedett a kérésének.
Lementünk a sok nép közé, ott lehetett kiabálni, kiadtam a gőzt magamból – hát így szerettem meg a DAC-ot. Amíg építkeztünk, azok a hetvenes évek, akkor nem mindig tudtunk menni, csak ha esetleg olyan csapat jött, akikkel biztos jó meccset játszottunk. Aztán a nyolcvanas években újra minden találkozón kint voltunk.
Pecze mesterrel személyesen is találkoztam, ez megint egy jó sztori. A szembe szomszédunk volt a szövetkezet elnöke, Horváth Sanyi – hatalmas DAC-drukker volt. Telefonált nekem, hogy állítsak össze valami nagyon előkelő zöldségcsomagot a mesternek. Pecze Karcsit mindenki ismerte, istenítették őt, abban az időben a Majoros Gyuri-féle csapat volt a DAC aranycsapata. Emlékszem egy nagy mérkőzésre a cseh kupagyőztessel, a Spartával. Mi megnyertük a szlovák kupát, a csehszlovák kupa döntőjében pedig tizenegyesekkel győztünk.
Aztán jött ám a mester, de nem mutatkozott be:
– Csókolom, jöttem az áruért – mire én:
– Azonnal mester, örülök, hogy megismerhetem. Hogy van a csapat?
Sosem felejtem el, úgy felkapta a fejét, hogy ez az asszonyka megismerte őt. Jöttek a férjemék a ládával, addig el sem engedték, míg nem beszélhettek vele.
Ugye, időközben a férjem otthagyta a borbélyműhelyt, mert abból nem nagyon lehetett megélni, és a ČSAD érintésével végül szintén a szövetkezetben kötött ki. A foci és a horgászat mellett volt egy további szenvedélye, a galambok.
Dunaszerdahely Kistejed városrészben születtem, 73 évig ott éltem, két lányunk született. Az ún. „Kűveremben” építkeztünk, a férjemmel és az unokatestvéremmel jártunk focira. Összesen öten voltak, két lány, három fiú, a fiúk közül ketten már nem élnek, de Imi volt mind közül a legnagyobb drukker. Biztosan emlékszel rá, mérnökember volt, a stadionban, meccs közben halt meg, infarktust kapott. Alföldi Imrének hívták, velünk átellenben építkezett Kistejedben.
Rá mindig visszaemlékezek, mert nekem is magas volt a vérnyomásom, a férjem szintén nagy beteg volt. Mi van akkor, ha felmegyek a 15. sorba a stadionban, és én is úgy halok meg, ahogy az Imre? Aztán mikor már igazán nagy beteg lett a férjem, nem bírtam volna őt otthon hagyni egyedül, pedig mindig mondta:
– Menj csak nyugodtan, tudom, mennyire szereted a focit!
Kosár Sanyit beszélte rá, hogy vigyen ki magával, de mondtam neki, hogy ne haragudj, nem tudok kimenni, nem tudom otthon hagyni Bélát egyedül. Szóval ismét kimaradt jó pár év, 2019-ben pedig megözvegyültem…
Végül az új stadion adta az új impulzust, vagy…? Mert azt tudom Lulu néniről, hogy ismét rendeszeres meccsre járó, bérlete is van, és ha minden igaz, a B-középbe szól.
Felépült a gyönyörű új stadion, mindenről tudtam, mindenről beszámoltak nekem a barátok, ismerősök. Némethné Szigethy Kati például, aki szintén kistejedi és gyerekkorától DAC-szurkoló. Tudtam az arab tulajdonosról, arról is, hogy nem jártak a szurkolók, mert nem voltak olyanok a körülmények. Aztán 2014-ben Világi Oszkár átvette a klubot…
2019 tavaszán megözvegyültem, úgy éreztem, ki kell szabadulnom otthonról. Nem akartam begubózni, egyszer Alföldi Józsi elvitt magával horgászni is – neki a fia szintén nagy DAC-os. Végül az új szezon kezdete előtt elmentem a DAC Store-ba bérletet venni, Szilvia pedig megkérdezte, hogy hova:
– Ha lehetne, akkor a B-középbe – volt ott egy pasi, aki ezt meghallva közbevágott:
– Mit akar maga ott, ott ám ***** vannak! – a Szilvia majd megszakadt a nevetéstől – ott ám kiabálnak –, folytatta a pasi.
– Én is azt akarok, kiabálni, meg drukkolni – de ez a pasi lebeszélt róla, hogy nem való az nekem. Kiment, és még visszaszólt az ajtóból:
– Különben én is ott vagyok!
– A ***** között? – a Szilvia csitított le, hogy biztosan nem úgy gondolta.
Nem tudom, ki volt az a pasi, talán ott dolgozott a stadionban. Végül a C2-be vettem meg a bérletet, de rögtön az első meccsen meg is bántam:
mást sem csináltak ott az emberek, csak ültek meg szotyoláztak. Gólt rúgott a DAC, felpattantam a helyemről, a mellettem ülő embert véletlenül fejbevágtam. Mondom úristen, hova én jöttem, elnézést kértem tőle, viszont menten tudtam, hogy nekem ott nem lesz maradásom.
Szünetben átjött hozzám a Kati, látta rajtam, hogy sápadt vagyok:
– Gyere, átviszlek a B-be hozzám, de ott állni kell ám!
– Hálistennek, ki bír itt ülni?! – válaszoltam nagy örömmel.
A következő héten mentem vissza a Szilviához, hogy nem lehetne-e becserélni a bérletet, mert így meg úgy jártam. Tudja, oda a „sűrűjébe” mennék mégis, a ***** közé. Azóta ott vagyok, a Kati felkarolt, megáll értem meccs előtt, és kivisz a stadionba. Szeretem a kézilabdát is, szorítok a csajoknak. Szurkolunk, tapsolunk a B-középben, Boros Pista barátom minden meccsen agyonugrálja magát.
Mikor elköltöztem Kistejedből, a DAC-szurkoló barátaim – Boros Pista, Pásztor Gyula, Kosár Sanyi – segédkeztek a költözésben, összerakták a bútoraimat is, szóval a DAC az nem csak a fociról szól, a lelátón az emberek a focin kívül is mindennapos kapcsolatban vannak, barátságok születnek.
Meccsek után megbeszéljük a dolgokat, véleményezünk a Facebook-on. Minden szavamat vállalom, olyanhoz sosem szólnék hozzá, amit nem láttam a saját szememmel. Ha kint játszik a DAC, azt megnézem a tévében vagy interneten. Semmiről sem szeretnék lemaradni, nemsokára 75 éves leszek, de akkor is hajrá, DAC! Nemrég betegeskedtem, viszont azt mondtam Katinak, hogy legközelebb megyek:
– Most már, ha négykézláb is kell felmásznom a 15. sorba, akkor is megyek. Ha meg nem bírok felmászni, megállok ott, ahol éppen van hely!