Fotó: Illusztráció – Pixabay.com
Naiv családi kiruccanásra készültünk, tudjátok, amikor loptok pár órácskát magatoktól, megléptek a feladatok és kötelességek elől azért, hogy kicsit együtt lehessetek végre önfeledten, kiszakadva a hétköznapokból, gyerekestül, babakocsistul. Öreg cinkostársakként kacsintottunk itthon egymásra, előre nevetgélve magunkban, hogy jaj, milyen jó lesz, majd beültünk az autóba, sétáltunk egy nagyot a közeli városban, de – pechünkre – megéheztünk.
Az étterem, amit kinéztünk, közel volt, de az sajnos zárva volt. Rendben, mondtuk, nem messze van egy hely, ahol tudtuk, hogy a hambi biztosan jó. Megérkeztünk, leültünk, ügyet sem vetve a fedett teraszon dohányzó, unatkozó alkalmazottakra. Vagy mégis. Mivel gyerekekkel voltunk, egy kicsivel és egy nagyobbacskával, igyekeztünk minél messzebbre szökni a füst elől. Gondoltam, ez legyen a legnagyobb a bajunk. Tévedtem.
Úgy másfél óra kellett csak, hogy eljussunk a jó estéttől a húzzatok innen a p****ba felszólításig, mely egyenesen a tulaj szájából hangzott el, miután világossá vált számára, hogy a fokhagymakrémlevesnek nevezett forró tejszín a fokhagymaaromával egyszerűen nem kompatibilis az emésztésemmel.
Tudtam én, hogy maradnom kellett volna a hambi mellett, de oly erős volt bennem a nosztalgia, a várva várt családi idill is dobott a hangulatomon és a rendelés után még gyorsan odaszaladva a pulthoz, kértem egy fokhagymakrémlevest, hadd legyen kerek az este. Egy levesből pedig nem lehet baj, nem igaz? De. Lehet.
Miután a pincér felnyomott minket a tulajnál telefonon, hogy ez a vendég itt nem hajlandó az ételért fizetni, hamarosan meg is jelent egy tagbaszakadt, jó súlyban lévő fazon, és kikérte magának a történteket, majd számonkérte, hogy aki nem akar fokhagymakrémlevest enni, az minek kéri ki. Hát, én pont azt szerettem volna enni, helyette pedig felforralt tejszínt kaptam.
„De van benne fokhagymagranulátum” – szabadkozott a tulaj, majd váltig állította, hogy ők ezt bizony így készítik. Nem gond, mondom, de ez szerintem emberi fogyasztásra alkalmatlan és miután kettőt kanalaztam belőle – azért kettőt, mert elsőre nem hittem el, hogy ez színtiszta tejszín – képtelen voltam folytatni, így mivel meg sem ettem, azt gondoltam, biztosan nem fizetem ki érte a csaknem 4 eurót.
Ekkor lépett közbe Apa, aki hasonló stílusban, csak kissé finomabban közölte a feldühödött tulajjal a tényeket. Közben én összecsomagoltam a gyerekeket és kimenekítettem őket a helyiségből, mert féltem, hogy elfajul a szitu. Kifelé odaszóltam még Apának, hogy hagyd már, az ilyenekkel nem érdemes.
Akkor hangzott el harmadszor szíves vendéglátónk szájából, hogy szerencsém, hogy itt vannak a gyermekeim, mert különben már régen rendre utasított volna – persze a maga fenti szóhasználatával.
Egy leves mínusz, számla kifizet, kiscsaládunk lelép és vissza sem néz. Azóta is remegő gyomorral emlékszem a történtekre, s ahogy azt a levest sem, úgy ezt az éttermi fenyegetést sem fogom tudni megemészteni. Vajon be merem-e tenni még egyszer a lábam nyugodt szívvel egy étterembe?
Mire kellett volna jobban ügyelnem? Elolvasni előre az ajánlásokat, vagy a barátoktól kérdezni? Mert hiába impozáns egy hely, ha egy vendéggel így bánnak.
