Mindannyian egy kicsit őrültek vagyunk

 

Ha láttad már őket élőben, akkor magad is tudod, hogy olyanok mint egy nukleáris erőmű. Az Antal Tamás (billentyű), Bíró Gábor (ének-basszusgitár), Kántor Tibor (dob) és Sipos Tibor (gitár) alkotta négyes (korábban Drahos Tibor, illetve Rabay Róbert is játszottak itt) úthengerként tolja maga előtt a jókedvet és lapítja ki a letargiát immár 15. éve. Antal Tamás mesélt nekünk arról, hogy miért van ez így.

 

Idén 15 éves lesz a HaddelHadd – ha visszagondolsz az elejére, hogyan viszonyulsz a 15 évvel ezelőtti önmagadhoz?

szaunamaraton

Érdekesség, hogy 15 éve nem tudtunk úgy zenélni, mint most, viszont 15 éve sokkal többen jártak a koncertjeinkre. Tehát ez a korosztály lassan tejesen kihal. Magamról nehezen tudok beszélni, de én jól éreztem és jól érzem magam most is ebben a zenekarban. Rengeteget tanultunk, csiszolódtunk ez idő alatt. Mindegyikünknek fontos az életében a zene, de azért mindegyikünknek van más dolga is.

A próbáink pedig úgy néznek ki, hogy néha elő sem vesszük a hangszereket, csak leülünk, felbontunk egy üveg vörösbort, és beszélgetünk. Baráti szálak fűznek össze bennünket.

 

Ugye, számos korábbi együttest megjártatok. Mi volt az a tényező, ami ezt a szinergiát végül is köztetek kiváltotta?

Rajtam kívül mindenki játszott rengeteg zenekarban, a 80-as években, főleg lagzikban vagy olyan helyeken, ahol ez egy pénzkereseti lehetőség volt. Csinálták, de nem különösebben szerették. Itt meg azt játsszuk, amit szeretnénk.

Bizonyára rengeteg zenész van, aki sokkal jobb, mint mi, de a színpadon biztos érződik, hogy mi ezt nagyon szeretjük csinálni.

 

A Facebookon a leírásotokban az van, hogy „a világ legmagasabban látható zenekara.“ Ez mit takar? Ennél már nincs is feljebb? 🙂

Nem, nem úgy értettem. 🙂 Én amatőr túrázóként mindig, amikor útra keltem, vittem magammal a Haddelhadd zászlóját, és lefényképeztettem vele magamat ott, ahol voltam. Ezzel egy kicsit mindenki ott volt velem. Az irodámban van egy, a Kilimandzsárón készült kép is. Hatezer méter magasan pedig még kevés zenekar járt. 🙂

 

 

Mikor jött el az az idő, és mihez köthető, hogy tulajdonképpen itt a régióban egyfajta bulizenekarként beépültetek a köztudatba?

Eleinte magunknak akartunk játszani, más eszünkbe sem jutott. Próbáltunk néhány hónapig, odavoltunk tőle, ahogy négy hangszer megszólal, és harmonizál az egész.

Belecsöppentünk egy olyan világba, ahol minden probléma megszűnt, ez egy mennyországi állapot.

Egy szilveszter este aztán nálunk kitaláltuk, hogy játsszunk egypár számot. Mi voltunk a legjobban meglepve, hogy ennek mekkora sikere volt, és a barátaink biztattak bennünket, hogy ezt meg kell mutatni másoknak is. Ezután elkezdtünk játszani az NFG klubban, kezdtek bennünket hívogatni ide-oda. Az élő zene ma már luxus, szinte nem is létezik. Az erőnket pedig az öröm adja, ami bennünk van.

 

Amikor kezdtetek, akkor tőletek idősebbek, veletek egykorúak, esetleg fiatalabbak jártak a koncertjeitekre?

Ez, ugye, mindig úgy kezdődik, hogy először a családtagoknak, mondtuk, hogy gyertek el. Eljöttek, egyszer csak igény lett erre. Nem biztos, hogy a mi zenénkre, csak arra a fórumra, ahol hasonló gondolkodású emberek összejönnek és beszélgetnek. Sokáig kerestük is a választ arra, miért van az, hogy a buli első részében senki nem őrül meg, aztán meg igen. Rájöttünk, hogy ezért. Mert az elején mindenki a másikkal beszélgetett, akivel régen nem találkozott. Egyre kevesebb ilyen fórum volt, mi pedig egyet megteremtettünk.

 

Érdekes módon a közönség mostanra teljesen kicserélődött. Mi a 70-es, 80-as évek hard rockzenéjét játsszuk, mint például Deep Purple-t, Uriah Heepet, P. Mobilt, Hobót, illetve a saját számainkat. Nem is gondoltuk volna, hogy ez fiatalokat is érdekel majd, de eljönnek. A legnagyobb döbbenetet az okozta nekünk, hogy éneklik azokat a számokat, amelyeket két éve adtunk ki lemezen. A mi számainkat.

Mindenkinek kellene egyszer rockzenét játszania, és színpadon lennie, mert annál erősebb érzést nem tudok elképzelni, mint amikor ott állsz, lent meg valaki örül előtted.

A legutolsó két koncertünkön fel is hívtunk embereket, hogy érezzék ezt ők is.

 

Ha már szóba került, már 13 éve léteztetek, amikor kiadtátok az első saját lemezeteket. Előbb miért nem, és akkor miért?

Úgy gondoltuk, hogy vannak emberek, akik nálunk sokkal jobb számokat írnak, és nálunk sokkal jobb dolgokat tudnak csinálni. Mi azokat a számokat játszottuk, amelyeken felnőttünk. A lemez megjelenése előtt néhány évvel viszont már írogattunk néhány saját dalt, és akkorra gyűlt össze annyi, hogy kiadjuk.

Nem akartunk semmit a saját számainkkal, csak valami kicsi dolgot mondani a világnak, hogy valami maradjon meg belőlünk.

Furcsa is, amikor egy ismerős mondja, hogy a lemezünk van az autójában, és már a gyereke is énekli.

 

 

Emlékszel még arra a koncertre, amikor először játszottatok saját számokat? Hogyan viselkedett a közönség?

Érdekes érzés volt, pozitív értelemben. Csináltunk valamit közösen, és egyszer csak azt előadtuk. Tetszett az embereknek.

 

Mely dalokkal kapcsolatos visszajelzések maradtak meg leginkább? Volt olyan, amely önálló életre kelt?

Nem két sláger húzza a lemezt, hanem mindegyik szám tetszik valakiknek. Tizenegy különböző dal, amelyben benne vannak ugyan a zenekar jegyei, de teljesen másak.

 

Játszottatok azért sok helyen, a régiótól távolabb is. Amikor a saját közegeteken kívül zenéltek, akkor hogyan viszonyulnak hozzátok?

Volt egy turnénk a P. Mobillal. Azért nem volt semmi előttük koncertezni. Gyerekkoromban rengeteget jártam rájuk, és bármilyen zenekar játszott előttük, már a P. Mobil nevét skandálták. Mi is úgy mentünk fel a színpadra, hogy majd ott fognak óbégatni az emberek, de nem így lett. Megtapsoltak, visszahívtak Nyíregyházán és Diósgyőrben is. Nekünk talán nem is a zenénk a legjobb, hanem ahogy kommunikálunk a nézőkkel.

Mi sem vagyunk már mai gyerekek, de amikor felmegyünk, 18 évesnek érezzük magunkat.

 

Az összes koncertfotón nevettek…

Végigröhögjük az egész koncertet, próbálunk viccesek lenni, amennyire tőlünk telik. Ha valaki elront nálunk valamit, akkor nevetünk rajta. Ez hozzátartozik az élő zenéhez, hisz emberből vagyunk, és ez a varázsa az egésznek. Szoktuk is mondani, hogy elrejtettünk pár hibát ebben a számban, hogy a vájt fülűeknek is legyen munkájuk! 🙂

 

Csinálnál valamit másképp, ha lehetne?

Ami történik, az valamiért úgy történik. Mi is mindig tudtunk egyet előre lépni. A falunapokról viszont kitiltanám azokat az embereket, akik a valóságshow-kból jöttek. Náluk nem látod a tudást, csak szerepelnek a médiában, és a polgármesterek azt hiszik, hogy ezzel hoznak valamiféle kultúrát, pedig van egy csomó fiatal jó zenész, de nem őket preferálják.

 

Van olyan ambíciótok, hogy a zenéteknek, koncertjeiteknek, hozzáállásotoknak valamiféle népművelő hatása legyen?

Csak annyi, hogy ha valaki eljön, érezze jól magát a koncert két-három órája alatt, nekünk ez óriási siker.

Valószínűleg van benne valami, amitől az emberek mosolyognak, mert a koncertképeken a közönségben is mindenki vigyorog. Ilyen vigyorgósak vagyunk mi is.

Úgy is annyi rossz dolog van a világon, legalább erre az időre elfelejti mindenki minden gondját-baját. Ha ezért csináljuk, már ezért is jó. De hiszem azt, hogy ha valaki munkát tesz valamibe, akkor lesz egy csomó ember, aki azt szeretni fogja.

 

 

Egy interjúban a Pátrián mondtad, hogy „addig megyünk, amíg mellszobor nem lesz belőlünk.” Hogy áll most ez a mellszobor?

🙂 Vannak ilyen kliséim, amiket két szám között elmondok. Úgy kezdődik a koncertünk például, hogy kedves hallgatóink, azért vagyunk itt, hogy ne legyünk széjjel, a mai buli egy óráig tart, éjfélkor káposzta, hölgyválasz, tombola, verekedés. Vagy bemondjuk, hogy a csajok a Wellhellóra járnak, nem ránk. Évek óta ezt csináljuk. Próbálunk két szám között viccelődni.

Mindannyian egy kicsit őrültek vagyunk. Valószínűleg az is összetart bennünket, hogy ezen a téren nem is nőttünk fel, és nem is akarunk. Jó kicsit hülyének lenni… 🙂

 


 

Az interjú megjelent a Klikk Out 2017/4. számában.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább