Élethelyzeteink gyakorta változnak, ott, ahol egy-egy periódus lezárul, kezdetét veszi valami új, valami más, talán eleddig ismeretlen szakasz, melyet hol fenntartásokkal, hol aggodalommal is fogadhatunk. Ezek az életperiódusok egyénenként változnak, van, aki pl. munkahelyet vált, míg mások a felcseperedő gyermekeik útbaigazításán fáradoznak. Így voltunk ezzel mi is a feleségemmel, egyszerre két szituációt kellett kezelnünk, oldanunk, mégpedig „éles helyzetben”. Szebbik felem visszament dolgozni, a gyerekek pedig elkezdtek bölcsödébe járni…
…és én ekkor két szolgálat között, csaknem három év után rádöbbentem, hogy a folyton hangos lakásunk milyen csendes is bír lenni. Persze ez az élet rendje, míg korábban a „tyúkokkal kelve” huszonnégy óra sem volt elég semmire – nyilván nem panaszkodásból, hiszen mint mondtam ez is az élet rendje –, hirtelen kitárulkozott előttem a rengeteg lehetőség, amit addig hanyagoltam, elodáztam. Immár gond nélkül eljutottam a körzeti orvosomhoz is, ahol a nővérke ezzel fogadott:
– Akkor most kvázi szabad ember, míg a gyerekek a „bölcsiben” vannak!?
Nem kellett feltétlen azon paráznom, hogy úristen, „megöl” a várakozás, hogy a gyerekek otthon várnának, mert megígértem nekik, hogy elmegyünk a játszótérre, míg a feleségem megfőz, kitakarít stb.
Aztán fogorvoshoz is esedékes volt eljutnom, 17 kilométerre Szerdahelytől. Kocsi a feleségemnél, a vonatok folyton késnek, az autóbusz viszonylatokat nem ismerem. Most mi lesz?
A következő pillanatban máris megszületett fejemben a megoldás: három esztendő elteltével ismét kerékpárra pattanok! Na nem mintha nem bicikliznék naponta a munkába meg vissza, de ezúttal összekötöm a kellemest a hasznossal. Nekivágok az útnak biciklivel, miközben kiélem kissé furcsa, ámbár ártatlan szenvedélyem:
– Megállok minden útmenti keresztnél, szobornál, templomnál, talán még imádkozni is fogok a gyökérkezelés előtt?! – mondtam a feleségemnek.
Abban bíztam, hogy az idő is kegyes lesz hozzám és tekerhetek egyet – ezúttal egyedül, a saját tempómban.
Pár órára elfelejtem a világ minden baját, csak én leszek, az út meg a „keresztjeim”. A szerdahelyi temetőben kezdtem édesapám sírjánál.
A kálváriával szemben éppen temettek, vagyis újratemettek, rendezték városunk egykor volt nagyjainak – a Pókateleki Kondé család – síremlékét. Mi ez, ha nem egy égi jel, gondoltam magamban, majd nekivágtam az általam kajánul csak Dental trip-nek [kb. fogászati út] nevezett „kihívásnak”, kizárólag önmagam lelki nyugalmát és békéjét keresve. Meg-megállva az ismert ”checkpoint-oknál”, az útmenti, vagy útszéli kereszteknél melyek mellett gyakorta elmegyünk anélkül, hogy tudomást vennénk róluk.
A határoknál, az út mentén állított kereszteknél, melyekhez általában tartozik egy-egy történet. Olykor igaz, máskor vitatható, javarészt a helyi lakosság elbeszélésén alapuló sztori, melynek tartalma generációról generációra öröklődik.
Tisztában vagyok vele, hogy nem mindannyian születtünk hívőnek, jómagam sem vagyok templomba járó ember. Nem feltétlenül Istent kerestem, illetve amennyiben kerestem is, az adott helyhez mérten magamban kerestem. Egyébként, ha megengedik, a Kowalsky meg a Vega egyik dalából idéznék egy idevágó örök igazságot:
„Az Isten tudja, milyen hosszú a lista,
A halál karjaiban kevés az ateista…”
Az útmenti keresztek, oszlopok, képfülkék egykor a tájékozódást segítették, a földrajzi tájegységek – települések – végét, illetve kezdetét jelölték. Többségét még csak nem is az egyház állíttatta, hanem a hívek – az egyház csak felszentelte, megáldotta azokat. Asszonyok viselték, viselik gondját, friss virágot visznek hozzájuk, gyertyát gyújtanak. Az előtte elhaladó férfiak megemelték kalapjukat, keresztet vetettek, az útmenti keresztek hagyományos megállói voltak a zarándokutaknak is.
Átvitt értelemben tehát az útmenti keresztek egyben a lelki eligazodást is szolgálták, figyelmeztettek a határok jelentőségének felismerésében – a kezdetre és a végre, a magasságra és a mélységre.
Alig két óra elteltével értem az úticélomhoz, vagyis a fogorvosi rendelőbe, végig kerékpárúton haladva. Kicsit rendbe szedtem magam a mosdóban, mégiscsak orvoshoz mentem, miközben az út jóleső porát nyeltem:
– Tessék bejönni, helyet foglalni – szólt ki a nővérke a rendelőből, a doki pedig azon nyomban kezelésbe vett…
– Doktor úr, elnézést, ha itt-ott előbukkanna egy apró legyecske, de biciklivel jöttem – szerencsémre az orvos lévén szintén fiatalember, szavamat hallva csak félig fehéredett el:
– Szerdahelyről? Mennyi idő az út?
– Igen, imádok kerékpározni, az útidő pedig relatív, mert gyakorlatilag minden kanyarban és keresztnél megálltam. Nem is biciklitúrát tartottam, hanem valami mást…
Nos igen, valami mást. És én ezt a valami mást szeretettel ajánlom minden kedves olvasómnak, aki megteheti, és amíg az idő is engedi – mert nekem engedte.
Jól tudom, kifogás folyton lesz, ok is, hogy miért nem, viszont: Talán Önök között is akad olyan, akinél eddig csupán az inspiráció hiányzott, apró rásegítés az önmegvalósításhoz, hogy megleljék önmaguk saját „mélységét és magasságát”. Meglehet, hozzám hasonlóan három esztendőt vártak az ilyen lehetőségre, vagy még ennél is többet? Esetleg nem is tudtak róla, hogy éppen erre volt szükségük? – a közösségi oldalamon pár képet posztolva, a keresztek, szobrok feliratait dokumentálva bizony nagyon pozitív visszajelzést kaptam:
– Ez nagyon jó! Élvezettel olvastam és néztem a képeket, ami mellett csak úgy simán elmegyünk. Szerintem jövőre én is beiktatok ilyen utat…
„Ami mellett csak úgy simán elmegyünk” – mert simán elmegyünk szinte minden mellett anélkül, hogy akár csak egy percre is megállnánk. Csak a pénz meg a robot, a hírek, a betegségek, a tragédiák… Miután szerencsésen hazaértem, egy gondolat megfogott, egy felirat, amit talán el sem olvastam a helyszínen, csak a telefonom kamerája rögzítette. Szent Pió atya jelmondata mindent vitt:
„Imádkozz, remélj, és ne aggodalmaskodj!”
Köszönöm, hogy megoszthattam Önökkel és még ennél is nagyobb hálával tartozom azoknak, akik nemcsak elolvassák, de meg is fogadják a soraim…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Listával a kézben Szerdahelyen…
