FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Ha a Nagyszombattal játszunk, az ember hajlamos túlontúl is felpörögni, mert hát a Spartak, az Spartak. Kora reggel a lakótelepi élelmiszerüzletben összefutottam Roman barátommal, furcsállottam, hogy mit keres az én „természetes élőhelyemen”, de gondolom a sors akarta így. Ezúton is köszönöm az újabb idegenbeli meccsfüzeteket, belépőjegyeket és a nap starterbeszélgetését: győzni fogunk!
– Mivel tartozom? – kérdeztem búcsúzóul.
– Azzal, hogy még sokáig közénk tartozol! – azt hiszem, az ilyen „kiadásokat” szivarzsebből is tudom oldani…
Valami ismét megmozdult a lelátón, ezt már legutóbb is érezni lehetett, ezúttal viszont tapintani és érezni is. Mire a füst felszállt, majd az Aréna felett eggyé vált a vendégek füstjével, az utolsó fogadalom is elhangzott. A szövege itt vállalhatatlan, maradjunk annyiban, hogy: mindenki meglesz…és lesznek, akik kétszer is részesülnek benne! – említettem a túlzott drukkot, a csak azért is elszántságát. A hatpontos tétet, és azt a puszta tényt, hogy a Nagyszombatot odahaza akkor is le kell győzni, ha a fene fenét eszik. Ha végig kell hallgatnunk a nemzetünk felé irányuló szidalmaikat – erről szól a „csak azért is”, az az édes bosszú, ami a legfájóbb egyben.
Mert a zöld gyepen legyőzni a Spartakot, a legkézenfekvőbb és legméltóbb revans. Hatalmas munkával, fegyelmezett játékkal a végjátékban odaszúrni, odadöfni! Hogy újra égjen a tűz!
Kevésszer érzem úgy, ma viszont biztos voltam benne, hogy a játékosaink is tisztában voltak vele, ez nem csak egy egyszerű meccs. Ez a megkülönböztetett figyelem mérkőzése, ahol harcolni kell az utolsó labdáért. Ezt ki kell érdemelni! Izgalmakat ígér és izgalmassá tehető, idő előtt eldönthető, vagy kivárva, derbi módjára a végére hagyni a döntést. Focizni és nem csupán labdát rúgni, szenvedni, csípni, s ha kell harapni, férfi módjára állni, ha visszaharap az ellenfél.
Az első húsz perc kaput eltaláló lövés és gólhelyzet nélkül telt el, mégis fűszeres pillanatokat hozott.
Aztán Kalmár szabadrúgásánál gólt kiáltottunk, az a fránya labda mindannyiunkat becsapott. Olyan erős lövés lehetett, amit a szem nem bír lekövetni, csak azt, hogy rezzen a háló – csakhogy hátulról rezzent, a labda már a reklámtábláról pattant vissza. Ha Bíró Tomi rácsapott volna arra a bizonyos gombra, biz’ Isten mindenki megbocsátja neki. A lelátón folytatódott az adok-kapok, szóban és talán írásban is, de a játéktéren sem tűnt minden korrektnek. De tűrni kellett, türelemmel lenni és nem hibázni.
A szünet előtt három helyzetünk is akadt, közülük Krstovićé a legnagyobb. Ordító helyzet, farkasüvöltő, húsba vágó lehetőség a kapu torkában. Kimaradt, 0:0 a félidő, ritka jó félidő.
Vannak egyéniségeink, nemcsak Kalmár, Káčer, Risvanis, sőt párosban Brunettival, és persze Krstović. Azt hiszem, kialakult a két belső védőpárosunk, olyan „Huk és Šatka-szerűek” már-már, hogy ehhez Kružliak kevés. Apropó a „másik” Kružliaknak, vagyis a játékvezetőnek, úgy hiszem, mindig ugyanazt a szobát adják ki Szerdahelyen – talán már a saját képei lógnak a falon? Elég szaporán jár hozzánk… Csere nélkül kezdjük a második játékrészt, picit komótosabb tempóban a 6625 fős közönség előtt.
Helyzetek mindkét oldalon akadtak, már a Spartaknak is maradt ki ziccer. Ziccerecske, vagy valami olyasmi, közben rangadóhoz méltó az atmoszféra. A meccs kb. kétharmadában emberelőnybe kerülünk – mire gondol ilyenkor az ember?
Most vagy soha! Friss erők kellettek…
…akik képesek átvenni a meccs ritmusát, akik azonnal megfelelő hőfokon izzanak. Kalmáré szokott lenni ez a poszt, azonban éppen ő az egyik, aki elhagyja a játékteret. De maradt egy Krstovićunk, Blackmanünk, jött Ramadan meg Veselovský. Két perc volt hátra a rendes játékidőből, Szánthó beadására Krstović fejjel „csap le” és nem kegyelmez. Ha minden gólöröm sárga lapot ér, hamar kipontozódik, de a gólöröm márcsak ilyen őszinte. Nem latolgat, csak örül, ahogy a lelátón meglehet egy vadidegen ember nyakába ugrunk – Góóól!
Felrobban a stadion, mint anno Šafranko góljánál a Slovan ellen az utolsó utáni pillanatokban.
Négy percet hosszabbít a bíró, ennek már meg kell lenni, meg kell tartanunk az eredményt! És naná, hogy a végére is marad izgalom, az amúgy is ólomlábakon settenkedő másodpercekben a vendégek kecsegtető helyzetben szabadrúgáshoz jutnak. Imádkozzunk, fohászkodjunk, menjen fölé, szálljon ki akár a Sport utcára is. Vesszen el a labda, vigye el a sintér, kit érdekel. Nekiáll a nagyszombati, a lövés elakad a sorfalunkban a hármas sípszót talán senki sem hallotta meg. Csak azt látjuk, hogy a mieink keze a magasban, az ellenfél pedig térden. Vége, fuss el vele, de inkább maradj még és élvezd ki! De milyen vége, ez egy nagy diadal utolsó mozzanata.
Ha azt írom, szép volt fiúk, szerény vagyok, ha nem írnám, hálátlan. Ha kiáltom is, akkor őszinte. Kiáltottam, tetszettek hallani? Régi időket idéző diadal!
DAC 1904–NAGYSZOMBAT 1:0 (0:0)
Gólszerző: Krstović
DAC: Petráš – Alex Pinto, Risvanis, Brunetti, Andzouana – Káčer (77. Nebyla), Dimun, Kalmár (77. Veselovský) – Blackman (62. Ramadan), Krstović (92. Kružliak), Gavrić (77. Szánthó).
