(Archív fotók Majda Dusán, Karaffa Attila engedélyével, szerző felvételei (2)
Isten éltessen Kultúrház! Felidézve magamban a dunaszerdahelyi VMK-hoz fűződő történeteimet, szeretnék tisztelettel emlékezni eme szép 45. évfordulón. Dunaszerdahelyi Kultúrház, Városi Művelődési Központ, dunaszerdahelyi kultúrpalota – számtalan megnevezés, de ugyanaz a hely. A napjainkban Csaplár Benedek, piarista tudós – polihisztor nevét viselő kultúrházat 1977. november 4-én adták át a nagyközönségnek. A nyolcvanas években anyai nagyapám volt az épület gondnoka, nagyszüleim ott is laktak egy alagsori, kvázi szolgálati lakásban.
A kultúrház, nekem a nagyi vágottborsó levese, nagyapám Lóri nevezetű papagája, a mindig kolbász illatú „spájz”, ahová óriási láncok által bújt el a színpad. A kakukkos óra, nagyapám hatalmas kulcskarikája, mellyel mindenhova betekintést nyerhettem, mindent megmutatott.
A VMK 1977. november 4-én, a szovjet Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójához időzítve került átadásra.
A dunaszerdahelyi Csaplár Benedek VMK az eredeti elképzelés szerint új közösségi házként épült a városban 1973 és 1977 között. Főtervezője Ing. arch. Jozef Slíž pozsonyi építész, munkatársai Ing. arch. Eva Grébertová és Ing. arch. Alexander Braxatoris voltak. Alapkövét 1973. augusztus 13-án helyezték el, rendeltetése szerint pedig 1977. november 4-én mint a város új kultúrháza, új művelődési ház került átadásra – egyben megörökölve az addig Üzemi Klubként működő korábbi kultúrház szerepét.
Építészetileg a későmodern stílus korszakához tartozik, mely amolyan szocreál monumentalitást képvisel.
A maga korában nagyon pozitív visszhangot váltott ki, 1978-ban a dunaszerdahelyi VMK elnyerte a Szlovák Építészek Szövetségének díját – a mai Dušan Jurkovič-díjat. A ’90-es években aztán korabeli építészet került az oldalfalakhoz, ami megbontotta az épület harmonikus megjelenését. Az épület főbejárata a parkkal és a szökőkúttal kialakított tér előtt található, mely térnek a pár évvel később átadott „Három Grácia”, vagy „Tündér Ilona” szökőkút a meghatározó eleme. Ennek ellenére a mai napig VMK előtti térnek hívja a közvélemény, egyrészt joggal, de egyébként praktikus okokból, hisz’ nincs hivatalos megnevezése.
Az épület beltéri felosztása szerint (eredetileg) színházterem, moziterem, két könyvtár, irodák, étterem konyhával – a Jednotához tartozó „Denný bar” -, klubhelyiségek, tekepálya, műszaki és gazdasági helyiségek, légkondicionáló stb. tartozott hozzá.
A működési viszonyok a terek változékonyságára tekintettel kerültek megoldásra, amit a színházteremnél mozgatható falak is biztosítanak. Az egykori tekepálya helyén található napjainkban a bábszínház. A kultúrház északi, Fő utca felőli oldalhomlokzatán Jozef Jankovič szlovák szobrászművész figurális domborműve látható. A tér felőli főbejáratnál kétszintes előcsarnokot hoztak létre, ahol még jelenleg is vannak eredeti műalkotások: F. Hubl fa domborművei, L. Berger kőmozaikjai, Š. Kubík figurális kompozíciói.
Nagyszüleim lakásában lógott egy kép a falon. Ott, ahol egy nagy tükör is volt, amibe kiskoromban állítólag nézegetni szoktam mackós fizimiskám.
– Ne produkáld magad Bütyök” – szólt rám folyton nagyapám.
Nagyon beszédes kép, vagyis inkább grafika volt, tulajdonképpen a dunaszerdahelyi Fő utcát ábrázolta kelet felől nézve. Minden egyes ház apró részletekig passzolt, nagyjából középütt egy daru magasodott a házak fölé. Ott épült a kultúrház, megtudtam azt is, hogy a kép egyidős velem, vagyis 1976-ban készülhetett. Amikor nagyapám a képről beszélt, úgy vettem ki a szavaiból, mintha amolyan „szolgálati” grafika lenne. Azért kapta, mert ő a kultúrház gondnoka és éppen a kultúrház építése a kép fő motívuma. Felnőtt fejjel átgondolva szerintem inkább a mai Városháza lehetett az, tehát a Városi Nemzeti Bizottság (VNB) épülete, még erősen szocreál stílusban.
Gyerekként picit nehezteltem a művészre, hogy éppen a mi Fő utcai – akkor Óváros, később Lenin utca – házunk maradt le a képről.
A szomszédos nyolcemeletest ugyanakkor már látni lehetett. A blokk sarkában egy olyan óra állt, amiből talán csak három volt a városban. Itt, a városházának átellenben, az autóbuszállomás környékén, valamint a kultúrház parkjában. Jól kivehetőek voltak még a képen az Észak lakótelep kilencemeletesei. Ezt azért figyeltem meg ennyire jól, mert azok alatt laktak a „szeveri” nagyszüleim. Nagyapám halála után a kép hozzánk került, de valahogy sosem találtuk meg a helyét, talán mert nem oda szánta a sors. Közben megtudtam, hogy a kép valójában egy sorozat része. Van amelyik a Járási Nemzeti Bizottságot (JNB) ábrázolja, egy másik a kórházat, harmadik pedig a vasútállomást, annak is már az új épületét. Ebből következtetek, hogy nem egy időben készülhettek, hiszen míg a kórház 1959-ben, a JNB 1960-ban lett kész, addig a vasútállomás új fogadóépületét csak 1980 környékén adták át.
Hogy mi lett a sorsa ennek a bizonyos képnek?
Nos, édesapám halála után, szüleim Fő utcai lakása eladásra került, annak kiürítése során pedig egy kedves gyerekkori barátomnak ajándékoztam. Tudtam, hogy jó helye lesz nála, ráadásul a képsorozat egy másik darabja mellé kerülhetett. Ennyi lenne az ikonikus kép kalandos története. Talán azóta megszerezte a további két hiányzó darabját is a sorozatnak, amivel teljes lett a gyűjtemény…
