Karácsonykor rám tör a szomorúság. De nem csak ilyenkor, hanem mindig, amikor a kicsi gyermekem hosszabb ideig nincs itthon. Végigfut a szemem a szépen berendezett gyerekszobán, az okos, átgondolt megoldásokon – közben megveregetem a vállam, hogy milyen ügyesen elrendeztük a bútorokat, a játékokat, az ágyat -, a játékokkal és könyvekkel teli polcokat, az elszórt legódarabkákat a földön, az orral előrebukott plussállatokat – persze, hogy nem tartja rendben őket, már nagyfiú ahhoz, hogy ezekkel játsszon -, és a takaró alól kikandikáló egy hetes pizsamát. Ott hevernek a szétszórt papucsok, alatta a pasztell állatmintás szőnyeg, a rumlis íróasztal, a félig megkezdett, félig befejezett rajzok és az éjjeli lámpa, ami tényleg minden éjjel világít, mert fél egyedül a sötétben. Most éjjel nem égett, tegnap sem és tegnapelőtt sem.
Elvált szülő vagyok, akinek osztoznia kell a gyermekén. Osztoznia. Mert van egy apja is – az anyján kívül. Szerencsére. Aki nagyon szereti. Sokan szeretik.
Az új párunkkal együtt összesen négyen neveljük. Négyen akarunk neki jót, a legjobbat, a legtöbbet. Ez egy olyan kötés köztünk is, ami addig él, ameddig mi is. Örülnöm kellene és örülök is.
De keserű íz van a számban. A gyermekem soha nem lesz csak az enyém. Oda kell adnom valakinek, akitől én minden áron el akartam szakadni. Mert már nem bírtuk, nem bírtam. Most pedig mégis meg kell bízom benne, rábíznom a fiam.
Most is üres a szoba. Ha a többi anyára gondolok, akik hasonló helyzetűek, elváltan, egyedül nevelik gyermekeiket, elfacsarodik a szívem. Sokaknál az apa vagy eltűnt, vagy nem is volt. Ilyenkor talán egyértelműbb a lezárás. Tudom, persze, egy szituáció sem olyan egyszerű, mindegyik egyedi és mindegyik nagyon nehéz. Igyekszem, biztatom magam, hogy milyen jó nekünk, sorolom az érveket.
Csakis akkor akad meg a nyelvem és csuklik el a hangom, amikor újra észreveszem, hogy üres a gyerekszoba.
Majd újra rápillantok a lámpára, ami szinte állandóan világít, akkor is, amikor nem kellene, mert reggelente elfelejti lekapcsolni és ilyenkor mindig veszekszem vele, ő pedig szégyelli magát, majd bocsánatot kérve lekapcsolja. Én meg azért szégyellem magam, mert ilyen butaságok miatt veszekszünk és én is bocsánatot kérek. Összeölelkezünk és megígérjük, hogy többet egyik sem fordul elő.
Biztosan jól van. Tudom, jó helyen van. De várom haza. Minden egyes percben, amikor üres az a szoba.
