…hogy készül az otthon melege, hogy mitől van olyan jó íze az Anyu levesének, hogy mi lesz majd, ha nagy leszek. Azt sem akartam tudni, hogy mi nem leszek, ha nagy leszek.
De már tudom. Harmicas éveim elején vált ez világossá.
Az otthon melegét a gázfűtésnek köszönhettem,
a krumplileves titka, hogy nem kell túlfűszerezni, csak pár hozzávaló kell, én pedig ugyancsak Anya lettem. Próbálkoztam ezzel is, azzal is, de a végén csak ez marad majd. A fiam anyja, aki felé ébren kell tartanom a varázslatot.
Az otthon melege a család szeretete és az ünnepek önfeledt öröme, a leves isteni íze a közös pillanat varázsa, a jövőben pedig bármi lehet, ami csak lenni akar, bármi, amiben jó.
Megkapja, mert ügyes benne, az övé lesz, mert a sziporkázó lelkesedésével és kitartásával kiérdemli majd.
Nem így lesz. Csalódni fog. Nagyon sokat. Nagyon nagyon sokat.
Mi hát a jó neki? Ha ébren tartom a varázslatot, és egy szeretetburkot képzek, egy boldog világot teremtek, ahol csak mi vagyunk, és a szeretetünk biztonsága, vagy hagyom, hadd csalódjon, hadd kövesse el élete hibáit, ami segít neki rádöbbenni, hogy a világ nem kegyelmez, és ő is sebezhető. Talán ez utóbbi felé hajlok majd.
Edzeni fogom, tűzben, vízben, hóban, jégben. A kezét fogva tartani őt, amikor épp elesne, az időt megállítva, azt az egyetlen utolsó tizedmásodpercet elnyújtva a szemébe néznék, és elmondanám neki, hogy soha nem lesz egyedül.
Fájni fog, ha elesik, de kiheveri. Mindene odalehet, de az önnön ereje, szívének nemessége, a jóra való törekvése megvédi majd a lelkét. Ha a szíve erős lesz, edzett, de finom és alázatos, akkor nem lehet baj.
S miután elesett egy mély sebet ejtve magán, együtt hagyni fogjuk kivérezni, hogy eltávozzon minden méreg és düh, ami a szívét nyomta.
Szépen lekezeljük, aztán csókkal tapasztjuk be, hogy békében gyógyulhasson.
