Archív fotók Majda Dusán, Karaffa Attila engedélyével
Ehhez a sztorihoz nagyon mélyre kellett ásnom az emlékeimben, és valójában csak részletek ugrottak be. Kicsit fantasy történet következik a nyolcvanas évek elejéről, amiben az igazság talán valahol odaát van. Annyi viszont biztos, hogy volt tekepálya a kultúrházban, már csak az a kérdés, hol pontosan és mi lett a sorsa? Szabad a gazda? Átadta helyét a máig is működő bábszínháznak.
Szóval voltak helyek a kultúrházban, ahová gyakran jártunk terepszemlére a nagyapámmal, míg máshova csak ritkábban, esetleg egyáltalán nem. Az utolsó kategóriába sorolható például a „Denný bar”, talán mert nem tartozott szigorúan véve a kultúrházhoz, csak a kultúrházban üzemelt. Na bumm, tudom, írhattam volna magyarul is, hogy „Nappali bár”, de úgy a kutya se tudná, miről beszélek. Ez Szerdahely, és itt a mustár az horcsica, a melegítő meg tyepláki. Ettől még könnyen meglehet, hogy a magyar Himnusz összes versszakát is megtanultam…
A kazánház felé mindennapos dolog volt elnézni, ha másért nem, nagyapám papagájai miatt.
Aztán itt van a futottak még kategória, vagyis a néhanapján. Ilyen például a szerdahelyi „diszkotékák” helyszíne, ahol akkor egy fiatal lemezlovas – nagyjából a szüleim kortársa –, bizonyos Bíró Tomi is bontogatta szárnyait. Azt hiszem, méltán lehetek büszke rá, hogy pelenkás koromban „szedtem a belépőt” az anyuval a „szocialista ifjúság” rendezvényeire. LGT, Fenyő Miklós, Omega – ennél többre nem emlékszem, de nem is kell, ennyi bőven elég!
Gyakorlatilag ez a helyszín volt a nagyszülőkhöz legközelebb, nemrég egy retro party keretében nosztalgiáztunk ugyanitt. Arról szólt az első tíz perc, hogy a feleségemnek sztorizgattam:
– Akkor, ’78-ban…
És most jöjjön a tekepálya.
Nem nagy kunszt, ha egy kultúrházban van mozi, színház, könyvtár vagy táncterem. Na, de tekepálya? Tekepálya faluhelyen a kocsmák hátsó részében szokott lenni, de nem egy városi kultúrházban!? Ott Ferikének meg Józsikának hívták a „szerkezetet”, ami a bábukat állítgatta, és általában sárgamálnára „működtek”. Ez a szerdahelyi mindenképpen gépi rendszerű, automatizált mechanizmus volt. Valamerre lefelé kellett menni, úgy dereng arrafelé volt a kazánház is, de lehet, tévedek.
Állok a nagyapámmal egy hosszúkás helyiségben, hátul a bábuk, oldalt a sín, amibe a tekegolyók futottak.
– Hát ez meg mi? – kérdeztem, mire a papa természetesen felvilágosított, hogy mi is valójában. Nagyon kicsi lehettem, mert alig bírtam el a tekegolyót.
Mint afféle kíváncsi gyereket, főleg maga a szerkezet érdekelt, ezért benéztünk a kulisszák mögé, ahol a tekebábúk „laktak”.
– Na figyeld csak, minden bábú egy külön kötélen lóg és ha mind eldőlt már, akkor ez a szerkezet egyszerre felemeli, majd felállítja őket. Aztán az emberek megint elgurítják a tekegolyót, az a tábla ott pedig mutatja mennyi dőlt fel – ecsetelte részletesen a nagyapám.
Most azt mondom teke, pedig akkor hétszentég, hogy kulginak hívtam. Kugligolyó, kuglibábu, a fenébe is, olyan guríthatnékom támadt…
ELŐZŐ RÉSZEK:
A Három Grácia tere, avagy 45 éves a dunaszerdahelyi VMK
