Unjuk, elegünk van belőle, gyűlöljük bizonyos aspektusait, mégsem olyan könnyű manapság nélküle élni. A közösségi média, még ha a visszásságaival tisztában vagyunk is, ellenállhatatlan vonzerőt gyakorol ránk. Nehéz nem megnézni, hány visszajelzés is érkezett a legutolsó posztunkra, nehéz megállni szó nélkül, ha valami elképesztően primitív hozzászólással találkozunk, és már csak unalomból meg megszokásból is végigpörgetjük a hírfolyamot, aminek valójában semmi hírértéke nincs a számunkra. Igaz, néha kifejezetten izgalmas tartalomra bukkanunk, vagy épp innen tudjuk meg, hogy gyermekkori barátunk végre apuka lett… A Költőtoll rovat új verse e kettősséget tükrözve ezúttal kifejezetten aktuális témáról szól, hagyományos költészeti formák felhasználásával.
Sipos Janka: Nagy arcok könyve
Hát, nekiálltam e versnek. Nem lesz hála belőle.
Képernyősivatagban bukdácsolva előre
mégis hátrafelé visz egyfolytában a lábam.
Elvesztem keresetlen kommentek viharában.
Fölfele kúszik a pulzus; izzadtságszagu lájkok –
kaphatnék keveset még, úgyhogy most lekilátok,
osztom az észt, meg a posztot. Elfeledem, ami fontos:
fő, hogy a háttérképem százból száztíz pontos.
Reklám reklám hátán, rátelepül retinádra.
Megfertőz a hiúság – újkeletű, fura nátha.
Éjjel tíz üzenet jön. Ráérhetne, de másnap
mindjárt ezzel kelsz fel: arccal a nagy rohanásnak.
Régen minden jobb volt? Nem, de ha jobb lesz holnap,
Egy biztos: hogy arról nem tehet épp ez a honlap.
Úgyhogy más mi lehetne újévre fogadalmam,
Hogy online cicaharcom eztán rátok hagyjam?
