Muzsika szívből, lélekkel

FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL

Történt egyszer, hogy egy egyházgellei – egész pontosan: pósfai – illetőségű zenész-tanár édesapa a fiaival karácsonykor mendikálni készült a rokonokhoz, ismerősökhöz. Ahogy illik, a mendikálást próbák előzték meg, ekkor merült fel először egy népzenei zenekar alapításának az ötlete. Első nyilvános fellépésükre 2015. március 15-én, egy képkiállításon került sor – ekkor még nem volt neve a zenekarnak… Amikor a rendező megkérdezte, mégis hogyan konferálják fel őket, az édesapa, Iván Lajos rögtönözve a Pósfa zenekarnevet adta meg. A többi pedig már történelem. Mai beszélgetőtársam Iván András, a Pósfa zenekar tagja, és nagyon köszönöm neki, hogy egy hosszú, kiböjtölt időszak után elfogadta a meghívást.

Úgy tudom, az elmúlt napok nagyon sűrűek voltak, hiszen Párizsban és Brüsszelben is zenéltetek: hogy vagy, mi újság Veletek, mi újság Párizsban, Brüsszelben?

Köszönöm a meghívást. Nagyon örülünk annak, hogy olyan dolgokról beszélhetünk, amelyek kicsit közelebb hozzák az embereket ehhez a műfajhoz. Ez a kis utazás február harmadik hétvégéjén történt. Úgy indult az egész, hogy megkeresett minket a brüsszeli Liszt Intézet, majd röviddel később a párizsi Liszt Intézet is. Petőfi-emlékév van, mivel kétszáz éve született a legnagyobb magyar költőnk, ezért azt szerették volna, ha ennek apropójára a kulturális program egyik résztvevőjeként lépjen fel a zenekar a brüsszeli Liszt Intézet színpadján. És mivel bizonyos dolgozóknak köszönhetően megvolt a kapcsolat a két intézmény között, felkeresett minket a párizsi is.

ejszakai furdozes

Pénteken először Párizsban, szombaton pedig Brüsszelben koncerteztünk, ugyanazt a programot előadva.

Volt egy kérés felénk, hogy Petőfi Sándor révén is hangozzék el valami a részünkről. Ekkor eszembe jutott, hogy a nagyszerű költő több verse is folklorizálódott, vagyis népdalként élt tovább a nép ajkán. Az egyik összeállításunk elején a Juhászlegény, szegény juhászlegény című versét adtuk elő, amely a nép által még egy harmadik versszakkal is bővült.

Nagyvonalakban ennyit a mi kis utazásunkról. Nem maradt sok idő a városnézésre, bár Brüsszelben erre picit több lehetőség nyílt. A koncert végén egy kisebb táncházra is sor került, a Brüsszelben élők alkotta tánccsoport kezdeményezésére.

 

Hogyan emlékszel a kezdetekre? Édesapád tanárember, akit zenészként is nagyra becsülök, és aki már jó ideje Egyházgelle polgármestere: ő szerettette meg veletek a muzsikálást?

Valóban, pontosan fogalmaztál. Előzményként még annyit tennék hozzá, hogy a hetvenes években, a táncházmozgalom indulásakor ennek a szele ide is átcsapott. Akkoriban még fiatalemberként őt is érintette ez a dolog. Örömét lelte benne, szeretett volna saját zenekart alapítani.

Olvastam, hogy volt egy ős-Pósfa. Édesapád előbb akart zenekart alapítani, mint családot…?

Azt szokta mesélni, a népzenével való kapcsolata úgy alakult ki, hogy a nagyapám kint felejtette a citerát az asztalon, de ezt megelőzően azt szerette volna, ha harmonikán tanul meg játszani az édesapám. Ő viszont kisgyerekként szeretett volna mást csinálni, de csak a nyakába adta a nehéz harmonikát, amit húzott-vont. Nem tetszett neki, és végül sírásra fakadt. Egyik délután viszont kinn maradt a citera az asztalon, édesapám pedig elkezdte pengetni. Saját maga kapott rá a zenére, nem pedig külső hatás által. Ezt követően próbálkozott meg a népi brácsával, barátokkal létrehoztak egy helyi háromtagú formációt. Ebben nagy szerepe volt Sebő Józsefnek is, aki akkoriban nagyon aktív résztvevője volt az itteni folkmozgalomnak. Többek között az ő hatására is indult el az említett zenekar egy versenyen is, ahol a néhai Ágh Tibor előtt is muzsikálhattak.


Videóinterjú: 
Menyhárt Dodi vendége Iván András | Magunk között

Ezt követte a családalapítás, majd a három fiúgyermek. Nyilvánvaló volt, hogy édesapátok zenészt nevel belőletek? Te tanult nagybőgős vagy, de mind a zenével foglalkoztok?

A katonaság édesapámnál megszakította ezt a zenei folyamatot, majd jött a családalapítás. Nevetve szokta mondani, hogy bár zenekart nem hozott össze, három gyereket igen. Viszont 2010-ben a három fiával végre megalakíthatta a zenekart is.

Ráadásul nagyon sikeresek is lettetek, ami a díjak mennyiségében is megmutatkozik. A Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Verseny énekelt vers kategóriájában egy első helyezés, aztán 2016-ban jött a Harmónia-díj, a szlovákiai magyar zenészek egyik elismert díjazása, 2017-ben pedig megnyertétek a Fölszállott a páva nevű népművészeti tehetségkutató seregszemlét…   

Akkoriban nem gondolkodtunk díjakban, csak a saját örömünkre zenéltünk.

Mint ahogy gyerekkorunk óta a saját zenei örömünk kivetülése volt többek között a mendikára való készülés, majd családi zenekarként visszük karácsonykor a szeretet a zenével házról házra.

Ezt a bizonyos mendika-próbát 2009 nyarán egy erdélyi kirándulás előzte meg, ahol gyerekként igazából első alkalommal találkoztunk a táncházzal. Édesapám tudta, mi ez, és amikor Kalotaszentkirályon berendezkedtünk a szállásunkon, akkor a szállásadónk mondta, hogy ha van kedvünk, menjünk le a kultúrházba és nézzük meg az éppen zajló kalotaszentkirályi tábor utolsó táncházát. Gyerekként nem tudtuk, mi az, de érdekesen hangzott. Édesapámmal elmentünk és megrökönyödtünk azon, hogy akusztikus élőzenére hogyan lehet ropni. Van olyan, hogy a zenekar előtt a férfiak letáncolják a szólótáncot, majd megfogják a lányokat, és mint egy régi lakodalomban vagy bálban, folyik a kultúra, az emberek azt élik át, ami régebben a hétköznapok része volt? Addig azt nem tudtuk. A levegőben harapni lehetett a kultúrát.

Ti akkor már hangszereken játszottatok? Egyáltalán hogyan történt nálatok a hangszerválasztás? Édesapátok által, vagy magatoktól jött?

Mindhárman jártunk zeneiskolába. A bátyám, édesapám vonalát folytatva hegedült, engem akkoriban a rockzene kötött le, így a gitár felé fordultam, az öcsém pedig billentyűs lett. Édesanyám fiatal kora óta kántorkodott, így lényegében adott volt, hogy az öcsém is ebbe az irányba mozdul majd el. Ő a zongora mellett döntött, a népzenét pedig harmonikán kezdte, mert a két hangszer elég szorosan összefügg.

 

De az öcséd fúvós hangszereken is játszik…

Igen, ez egy későbbi történetszál a zenekarban. Multifunkcionális zenészek vagyunk, néhányunknak hangszert is kellett cserélnünk a műfaj miatt és az érdekeltségi vonalak is arra vezették egynéhányunkat.

Téged és Zoltán öcsédet, mert ha úgy nézzük, a bátyád maradt a hegedűnél, ő a prímás.

Igen, és ez nem is baj, mert egy prímásnak rengeteg dolga van egy zenekarban. Igaz, hogy csak egy hangszerhez kell nyúlnia, de azon bőven van mit csinálnia: vezeti a zenekart, neki kell átéreznie magát az összeállítást… Tudja, hogyan akarja levezetni az adott zenét, és tudnia kell tánc alá is muzsikálnia, mert rajta keresztül zenél a táncosok zenekara. A prímás egy összekötő. Olyan, mint az énekes, aki a közönséggel veszi fel a kapcsolatot.

Nagyon érdekes dolgokat mondtál. Elindult valami, ami kezdetben népzene volt: jelenleg minek határozod meg Magatokat? Hallottalak Titeket énekelt verset játszani nagy bravúrral, remek ízléssel válogatva, magyar népzenét, de nem roma muzsikát. Nemrég beszélgettem Sárközi Pál prímással, aki szintén elmondta, hogy a roma zene és a népzene két különböző dolog. Mi a Pósfa zenekar jelenleg?

Népzenekarnak tartjuk magunkat.

Van különbség a népzenekar és a népi zenekar között?

Szerintem ez csak egy megnevezésbeli különbség lehet, de lehetne rajta polemizálni. A lényeg, hogy elsődlegesen népzenével foglalkozunk, bár érdeklődünk a cigányzene iránt is, amely domináns helyet foglal el a magyar kultúrában. A századok folyamán nagyon sok esetben volt hatással a falusi zenére. A népzene kifejezetten falusi zene, a cigányzene pedig – ha úgy vesszük – kifejezetten városi zene.

Faluhelyen is működött cigányzenekar, cigánybandának nevezhető a népi zenekar is. Ettől függetlenül kacsingatunk a cigányzene felé is, bár nem ez a kenyerünk, illetve én gitárosként igyekszem más tánczenék felé is nyitni.

Ez a zenekar bizonyos repertoárjában is észrevehető, de az öcsém ugyanilyen nyitottsággal tekint más műfajok felé. Az énekelt vers pedig a korábbi cimbalmosunk, Béhr Márton kezdeményezése volt, aki a színészi pályája előtt aktívan foglalkozott a népzenével. Az ő édesapja, Béhr László szintén cimbalmos volt, a Ghymes együttesben zenélt. Édesapja örökségeként nyúlt a cimbalomhoz, jelenleg pedig a Komáromi Jókai Színház színművésze.

Láttalak titeket a Jókai Színházban is zenélni, tehát mondhatjuk, hogy színpadi zenészek is vagytok?

Hála istennek Mártonnal továbbra is megvan a kapcsolat. Amikor a színészi pályát választotta, nyilvánvalóvá vált, hogy a népzene művelését nem tudja olyan szinten folytatni, hogy az ne váljon a színészi pálya rovására. Ez teljesen érthető. Ezt követően is több alkalommal volt tagcsere, és az ilyen kapcsolatoknak köszönhetően kerestek meg engem és a bátyámat a Jókai Színházból, hogy szerepeljünk Schwechtje Mihály Az örökség című darabjában. A rendező, Rédli Károly szerette volna, ha van zenei aláfestés is a darab bizonyos részeiben, ezért Lakatos Róbert írt hozzá zenét, és minket ajánlott. A népzenei táborokból ismert bennünket, többek között zenekaruk, a RÉV zenekar zsigárdi táborából. Tudta, hogy ez a műfaj közel áll hozzánk. Nagyon örültünk a felkérésnek, és végül ebben is kipróbálhattuk magunkat.

Láttam a darabot, nagyon jól beleillettetek a történetbe. Édesapáddal találkoztam az előadás után és mondtam is neki, hogy minden a helyén volt. Tizenhárom év alatt számtalan elismerésben volt részetek és most már a színházi élethez is kapcsolódtok. Gyakorlatilag beviszitek a népzenét a mindennapokba. A szülőfalutokban elindítottatok egy táncházmozgalmat, amit pályázati úton és egyéb módon éltettek és amely külön munkát is igényel. Mi a reakció, szeretik ezeket a dolgokat?

A Fölszállott a páva műsorban 2017-ben szerepeltünk első alkalommal. Másodszorra csak egy egyszeri beugrásunk volt, ahol a döntőbe jutott és a győztes produkciókat szólították meg. Az elsőben kivívott ismeretségre építve gondoltuk azt, hogy megpróbálkozunk egy saját táncházzal.

Azt megelőzően volt lehetőségünk többfajta táncház-szervezési stílust megfigyelni. Szerettük volna ezekből leszűrni a jókat és hozzáadni a saját ötleteket és a nagyobb ismeretséget kihasználva bevonzani az embereket ebbe a kultúrkörbe.

Hogy sikerült ez?

Az első néhány év nagyon sikeresnek bizonyult, míg a koronavírus-járvány ezt meg nem szakította. Több százan vettek részt egy táncházi eseményen, amire addig nem igazán volt példa. 2018 szeptemberében kezdtük az első táncházat – akkor még az egyházgellei vendéglőben. Voltak olyan megjegyzések is, amelyek szerint az ilyen alkalmakkor buli van a kocsmában. A hideg bekényszerített minket a kultúrházba, majd a járvány után próbáltuk újraindítani a történetet, vagy inkább folytatni, hiszen mindenkinek csak egy intermezzo volt a Covid. Próbáljuk nem a nulláról kezdeni. A járvány mindenkit máshogy érintett, mi is kénytelenek voltunk szünetelni. A járvány után azonban az embereket ki kellett valahogy mozdítani az otthonaikból.

Sokan azt mondják, akik ezzel foglalkoznak, hogy ez egy nehéz dolog volt…

Az első reakció az volt, hogy az emberek nem igazán akartak otthon maradni, de az otthon melege valahogy ott tartotta őket. Próbáljuk ezt is az elfoglaltságainkhoz mérten csinálni, minél többet szervezni belőle.

Igyekszünk más helyre is eljutni ezzel, legutóbb például Bősön voltunk, de bárhova szívesen megyünk, ahonnan megszólítanak minket egy táncházfelkéréssel. Próbáljuk átadni nekik a saját tapasztalataikat, illetve meghallgatni őket, mit is javasolnak és ebből is meríteni. Most éppen a farsang kapcsán színesítettünk rajta.

Főleg a farsang végéhez kapcsolódik a jelmezes, álarcos népszokások sorozata, ám a Csallóközben az alakoskodás több formája is jelen volt már januártól, a vízkereszttől kezdődően. Ezért is bátorkodtunk jelmezes, álarcos táncháznak hirdetni a legutóbbit is. Azt vettük észre, hogy ennek nagyon pozitív fogadtatása volt, de igazából mindössze a népi hagyományt emeltük bele ebbe az újkeletű dologba. A táncház intézménye nem volt itt szokás, hiszen az igazából egy városi, urbánus szórakozási forma. Olyan meghatározást is olvastam erre, hogy a táncház a városi fiatalok szórakozási formája. Ez a hetvenes években Budapestről indult, amit Szék községből emeltek át a városi urbánus kultúrába.

Időközben sok minden történt az Iván-fivérekkel, majdnem mindegyikőtök megnősült. Mennyire tudjátok összehangolni a próbákat, fellépéseket azzal, hogy te még tanulsz, míg az öcséd és a bátyád dolgoznak?

Mindhárman dolgozunk, de emellett tanulunk is. Befejeztem a Pozsonyi Előadóművészeti Főiskolát és beiratkoztam a komáromi Selye János Egyetemre. Az öcsém vegyész, a bátyám gépész, én meg vagyok a kakukktojás.

Zenélni viszont nagyon jól tudtok együtt. Azt kívánom, hogy minden egyes megmozdulásotok – legyen szó akár táncházról, szervezésről, koncertről, muzsikálásról, énekelt versről, színházi produkcióról – a további időszakban is ugyanolyan lendülettel történjen, mint ahogy most csillogó szemmel meséltél róla, meg ahogy ebben a tizenhárom évben tapasztaltuk. Én csak gratulálni tudok, elsősorban a szüleidnek, mert ők indították ezt a dolgot, nektek pedig a kitartásért. Éljetek sokáig, csináljátok azt, amit csináltok. Köszönöm a beszélgetést!

Én is nagyon szépen köszönöm!

 

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább