Sugárzó személyiségek, avagy a radioaktivitásról | Sárkány ellen sárkányfű

Vannak olyan szavak, melyek hallatán azonnal borsódzni kezd a hátunk, és lelki szemeink előtt ijesztő képek sokasága pereg le. Ezek közül sok a testi egészségünket valamiképp veszélyeztető dolgot jelöl. Ilyen a radioaktivitás fogalma is. Tudjuk, mi történt Csernobilban, ahová lassan negyven évvel a történtek után sem teszi szívesen az ember a lábát. Láttunk képeket a második világháborút lezáró bombázásról, és legtöbben azzal is többé-kevésbé tisztában vagyunk, hogy mi történt Marie Curie-vel.

Csakhogy az elején még nem hittük azt, hogy életveszélyes jelenségről lenne szó.

Sőt, a tizenkilencedik század végén kifejezetten izgalmas felfedezés volt a radioaktivitásé, amit Henri Becquerelnek köszönhetünk. Az ő tanítványa volt Marie Curie, aki férjével, Pierre Curie-vel sikeresen izolált két radioaktív elemet, a polóniumot, illetve rádiumot.

Arra is rájött a páros, hogy a daganatok elleni küzdelemben egy fontos segítőtársra bukkantak, a rákos sejteket ugyanis hatékonyan pusztítja a rádium. A baj csak az, hogy az egészségesekkel sem túl kíméletes. Azt ugyan megfigyelték, hogy égési sérüléseket képes okozni, azt viszont nem tudták, hogy a radioaktív anyagoknak való hosszú távú kitettség az egészségüket tönkreteheti. E tudatlanság végül Marie életébe került, ám orvosi körökben a rádium mint ígéretes csodagyógyszer fénysebességgel szerzett hírnevet, és lázas kísérletezés kezdődött, melynek keretein belül mindenféle betegség ellen megpróbálták bevetni az elemet.

Persze nem lenne sarlatán a sarlatán, ha nem ülne fel egy ilyen vonatra. Orvosi végzettséggel finoman szólva nem rendelkező – mondjuk így: üzletemberek kapva kaptak az alkalmon, és mindenféle radioaktivizált egészségügyi segédeszközt szerkesztettek és szabadalmaztattak nem annyira a betegeken való hathatós segítség, mint inkább a tetemes anyagi haszon reményében.

A rádiumot inkább isszák, mint eszik…

Az egyik ilyen fószer, R. W. Thomas például egy Revigator nevű csodaeszközt kínált, amely tulajdonképpen egy rádiummal és urániummal bevont kerámiakancsó volt. A használati utasítás szerint éjjelre tele kellett tölteni vízzel az ibriket, hogy az másnapra megfelelő mennyiségű sugárzást kaphasson, a nap folyamán pedig lehetett is fogyasztani az így felturbózott folyadékot. Hogy mire volt (elvileg, és nem gyakorlatilag) jó? Például artritisz ellen, puffadás esetén, vagy éppen szenilitás és bármilyen más, szabadon behelyettesíthető nyavalya megelőzésére. Thomas mindenesetre hülyére kereste magát vele, olyannyira, hogy egy idő után már nem győzte egyedül a gyártást, és egy nagy cégnek adta el a jogokat.

Aztán, ugye, van az a probléma, amely olyannyira égető, hogy tényleg mindent kipróbál az ember fia, csak hogy megoldja valahogy. Mert van, hogy nem működik, akármennyire is szeretné, anélkül meg nem férfi a férfi, na. Vagy hát működik az, csak lehetne még fickósabb, és itt jön a képbe Eben Byers esete a Radithorral, ami még csúnyább véget ért, mint a Noszty fiú esete a Tóth Marival. Az aranyifjú, illetve sikeres amatőr sportoló Eben Byers ugyanis egy átdorbézolt éjszaka folyamán olyan szerencsétlenül ütötte meg a vállát, hogy a fájdalmai mindenféle sport- és egyéb rekreációs tevékenységben akadályozták őt. Szerencsére valaki beajánlotta neki a Radithor nevű italt, melyet szabadalmazója, William J. A. Bailey egészség- és impotenciatámogató csodaszerként aposztrofált. Byers kipróbálta a dolgot, és olyannyira elégedett volt az eredménnyel, hogy ezután napi 3 üvegcsével fogyasztott belőle. Egészen addig, amíg le nem esett az álla. Na nem a csodálkozástól, hanem szó szerint. Ne guglizz rá, nem volt szép látvány szerencsétlen a végére. (Én szóltam.)

Persze nem csak folyadékalapú csodaszerek léteztek.

Mások főként különféle bőrbajokon szándékoztak segíteni radioaktív fürdősók értékesítésével, vagy épp mindenféle kenceficét próbáltak rásózni a nagyérdeműre. De létezett radioaktív fogkrém is, a nagy népszerűségnek örvendő Doramad, mely tóriumot tartalmazott, és elvileg a fogak és az íny természetes védekezőképességét hivatott erősíteni a szövetek „életerejének” helyreállítása révén. Hogy ez pontosan mit takar, inkább ne kérdezzétek, de nagy a gyanúm, hogy a szóban forgó szöveteknek az is nagyobb hasznára lett volna, ha az emberfia egyáltalán nem erőlteti a fogmosást. Mindenesetre beszédes, hogy amikor a németek a világháború alatt az elfoglalt Franciaországból indítottak hazafelé vasúton egy jókora tóriumszállítmányt, az azt lefülelő szövetségesek kis híján szívrohamot kaptak. Azt hitték ugyanis, hogy a németek megelőzték őket, és atombombát gyártanak majd belőle. Aztán az elfogott gyári reprezentáns vallomásából kiderült, hogy csak fogkrémhez szándékozták adagolni azt – nos, ezt nevezem én megkönnyebbülésnek!

Hogy a libidó kérdése akkoriban is igencsak központinak számított, azt az is jelzi, hogy létezett egy Radioendokrinátor nevű aranyozott, rádiumtartalmú heveder is, amelyet az urak a problémás területhez rögzíthettek – egyébként ezt is William Bailey propagálta. A potenciális(an impotens) vevő mindemellett kúpok formájában is hozzájuthatott hőn áhított sugáradagjához, sőt ekképp hölgyeknek is elérhetővé vált a dolog, hogy többé ne „fájjon a fejük” esténként.

Ha pedig valaki nem egészen lenne tisztában azzal, hogy mit is jelent az irónia szó, bátran elmagyarázhatod neki a következő kis találmányon keresztül: A NICO Clean Plate egy nagyjából bankkártya méretű, radioaktivizált kartonlapocska volt, amelyet a cigisdobozba kellett csúsztatni annak érdekében, hogy a benne lapuló cigaretták kátrány- és nikotintartalmát csökkentse, ezáltal „egészségesebbé” téve azokat.

De miből gondolták egyáltalán, hogy a radioaktivitás egészséges?

Léteztek arra nézvést magyarázatok, hogy hogyan is fejti ki a jótékony hatását a radioaktivitás. Például, hogy az endokrinrendszert képes helyrerázni, és ezen keresztül regenerálni a szervezetet, még az öregedés folyamatát is lelassítva, illetve visszafordítva. Másrészt – és főként a folyadék-alapú gyógyszerek esetén érveltek ezzel – a termálvizek természetes alkotóeleme a rádium szétesése során keletkező radongáz, na és ha a gyógyvízben ott van, akkor nyilván jobb, ha még iszunk is egy kis radioaktív vizet a biztonság kedvéért. Na jó, nem, valójában apránként mérgezték vele a szervezetüket. De mielőtt megfogadnád, hogy soha többé nem teszed be a lábad a termálfürdőbe, nyugi. A radon csak rövid ideig van jelen a vízben, aztán vagy szétesik, vagy eloszlik a levegőben, meg amúgy sem veszélyes a koncentrációja, és a mennyiségek számítanak. A medence vizéből persze azért több okból se igyál.

Harmadrészt ne feledkezzünk el arról, hogy a daganatokkal szemben a rádium tényleg hatékonynak bizonyult – olyannyira, hogy még ma is bevetik a sugárkezelést onkológiai pácienseknél. Ugyan korántsem mellékhatásoktól mentes ez a terápia, potenciális előnyei ellensúlyozzák a hátrányokat bizonyos esetekben.

Az ember azonban hajlamos egyszerű és nagyszerű megoldásokat keresni, pláne az orvoslásban: nem a rádium és társai az első, sem az utolsó a mindent gyógyítani hivatott, ám kudarcot vallott csodaszerek sorában. Eben Byers nagy nyilvánosságot kapott esete felhívta a figyelmet a Radithorhoz hasonló készítmények veszélyeire, melyeket ennek megfelelően sorra ki is vontak a forgalomból. Pórul járt playboyunkat pedig végül ólomkoporsóban bocsátották utolsó útjára, hasonlóan a később szintén rákban elhunyt William földi maradványaihoz – még mindig erősen radioaktívak voltak ugyanis.