FOTÓK, DRÓNVIDEÓ: SZABÓ PÉTER PÁL
A városházával szembeni lakótelep szintén a hetvenes évekbeli „óvárosi nagy felfordulás”, vagy ahogy hivatalosan nevezték, a területrendezés idején épült. Nyolc- és háromemeletes társasházain ugyanazt a Bauring-féle paneltechnológiát alkalmazták, akárcsak a Nemesszegi és az Óvárosi blokkok esetében. Kivitelezője a Nyitrai Magasépítő Vállalat önálló dunaszerdahelyi üzeme, panelelemei pedig a dunaszerdahelyi házgyárában „születtek”.
Városháza téri lakótelep – már akkor így hívták, amikor a városházát még városi nemzeti bizottságnak volt szokás nevezni. Ahhoz, hogy a lakótelep létrejöhessen, először itt is bontani kellett: a Malinovszkij (ma Kondé püspök) és Gottwald (ma Bacsák) utcák közti területen. A város vezetői Dunaszerdahely további fejlődését és fejlesztéseit a meglevő régi házak helyébe képzelték el. Városi igényeket kielégítő modern lakásokat, tehát blokkokat terveztek építeni.
A múlttal való teljes leszámolás mellett persze létezik és létezett egy másik magyarázat is. Talán sokkal hihetőbb érvelés:
A termőföld abban az időben még szent és sérthetetlen volt, így város „nem ment sehová”, nem terjeszkedett a termőföldek kárára – ahogy az mostanában bevett szokás –, hanem a meglévő épületek helyébe. Ez viszont a dunaszerdahelyi óváros csaknem teljes pusztulását is eredményezte. Nyolcadik emeleti ablakunkból az egész térséget beláttam, nekem már az volt a „természetes”, hogy blokkokat látok és nem családi házakat, valamint azok hosszú udvarait.
Falusi nagyszülők híján pedig egyre csak sokasodott a lakótelepeken játszó gyermekek hada. Őket úgy hívtuk: a „Radnyicsnésok” – a Radničné námestie után.
Komoly ellenfelek a focipályán, kiváló cimborák az életben, legtöbbjükkel egy suliba jártam, a „Komenskýba”. Egy roppant erős generáció, akik már oda születtek, a Városháza téri lakótelepre. Legtöbbször ki sem mertünk állni ellenük, na nem azért, mert inunkba szállt volna a bátorság, hanem mert közénk állt a Fő utca. Íratlan szabályok léteztek: „a forgalmas úttesten túl nem volt szokás játszanunk”. Ők sem jártak át nagyon hozzánk – valószínűleg hasonló okokból –, így kvittek voltunk.
Holott formás játszóterük volt, focipályájuk pedig jobbára a gimnázium udvara. Grundjuk egy nagy füves terület a lakótelep közepén, ideális helyen.
A négy nyolcemeletes blokk elhelyezkedésében keresztet formáz. Hogy ez mennyire volt tudatos az építésük idején, azt valószínűleg sosem tudjuk meg, mindenesetre feltűnő. A Csallóközi Múzeumnak otthont adó Sárga Kastélyhoz legközelebb eső „nyolcashoz” simul a lakótelep kazánházának kormos tetejű kéménye.
Gyerekkoromban a mai Kondé püspök utca ezen vége még nem T-alakban keresztezte a Jilemnický utcát, hanem enyhe ívben elkanyarodott a múzeum felé, kb. a mai járda helyén. A terület teljesen másképp nézett ki. A Kondé püspök utca túloldalán csak a Csallóközi Népművelési Központ egyemeletes épülete maradt meg azokból az időkből.
Előtte volt az Ister cipőjavító műhelye és az egykori Gép és Traktorállomás udvara.
Később úgy nevezték OPMP (Okresný Podnik Miestneho Priemyslu), vagyis kb. Járási Helyiipari Vállalat – az Ister Járási Vegyesipari Vállalat elődje. Folyton ezen jártunk el a temetőbe menet, szóval erre az udvarra és a suszteraljra tökéletesen emlékszem. A kapun túl sorompó állt, ami mindig nyitva volt. Emeletes irodaházat filmezett helyén a drónmadár, de a cipőjavító műhely jellegzetes ragasztószagát most is az orromban érzem.
Az udvar hátsó része valahol a mai Galántai úti Szociális Biztosító helyén lehetett – a napjainkban ismert Galántai út ebben a formában a nyolcvanas évek elején még nem létezett. Időközben a Kondé püspök utca lakótelep felöli oldalát is beépítették, egy cseppet megkurtítva vele a gyerekek mozgásterét. Emlékszem, volt is belőle egy kis gubanc, hogy az alacsonyabb szinteken élő lakosok így immár nem látnak rá az utcára. Míg a múlt rendszer a katolikus templomot takarta el, addig ez az új a panelházakat kívánta elfedni.
A Városháza téri lakóteleppel szemben áll továbbá a református templom és egyéb, újkeletű, többnyire lakóházi funkciókat betöltő épületek…
Születésem idején nem volt saját temploma a dunaszerdahelyi református egyházközségnek. A Fő utcai evangélikus templomban tartották az istentiszteleteket, engem is ott kereszteltek meg. A „új” református templom alapkövét 1994-ben rakták le, és végül 1998-ra épült fel posztmodern stílusban. A templomépítés gondolata azonban sokkal régebbi időkre tehető. A kilencvenes évek elején nemcsak templom, hanem egy épületkomplexum felépítése volt a cél, amely magába foglalta a lelkészlakást és a gyülekezeti alkalmak számára létesült helyiségeket is. Úgy tartják, a református egyház, mind külsőségekben, mind szokásaiban sokkal „egyszerűbb”, mint a katolikus.
Aki járt már ebben templomban, tudja miről beszélek, de nyilván vannak nálam sokkal szakavatottabbak, akik ezt pontosan le tudják írni.
Édesapám halálakor voltam utoljára istentiszteleten. Előtte pár nappal a lelkész asszony behívott a templom egyik helyiségbe. Elmondtam, mi járatban vagyok, majd megszólaltatta a harangot. Nem tudom, milyennek kell lennie egy harangnak, de azt hiszem, életem lemélyebb tónusú harangját hallottam akkor. A lakótelepiek talán már megszokták, ahogy mindennapos látvány számukra a fiókáit tápláló pelikán szobra is.
Nem véletlen, hogy a református templommal szemben található, hiszen a reformáció egyik jelképe.
A szobornak – amelyet 2000-ben állíttatott, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház és Nagy János szobrászművész alkotása – a hivatalos küldetése mellett az én olvasatomban komoly mondanivalója van, merthogy a pelikán önnön húsával, és vérével táplálja a fiókáit. Jelentése, hogy gyermekeink mindenkor a legfontosabbak nekünk, és felelősséggel tartozunk értük. Etetjük, ruháztatjuk, iskoláztatjuk őket, bőségben, de olykor szegénységben is. Végül mikor már semmink sem maradt, „saját húsunkkal és vérünkkel etetjük” őket.
Ez a szobor az áldozatkészséget, az isteni szeretetet fejezi ki. Szülőként talán a legkedvesebb dunaszerdahelyi alkotás.
Ha pedig nemzeti érzelmeimre gondolok, arra ott van a 2020-ban felavatott Összetartozás bástyaszerű emlékműve, ami az Országzászlókat idézi meg. A Csallóközi Múzeum szomszédságában leng, félárbócra engedve ünnepi alkalmakkor a piros-fehér-zöld lobogó. Ez már nem szigorúan a Városháza tér. Inkább a Vásártérhez tartozik, ahol további két Bauring-féle háromemeletes blokkot találunk, melyek időrendileg a Városháza térrel nagyjából egyszerre épültek. Egyhangú, szürke kinézetüket divatos és színes „ruházatra” cserélték az energiatakarékosság jegyében…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Szerdahelyi mozaikok
