Ekecs felől hazafelé
Hétköznapi történet?
Hazafelé tartunk a fiam sokadik kölyöktornájáról valahonnét Újvár környékéről. A gyerekek a hátsó ülésen. A fényképezőgép már a megérdemelt pihenőjét tölti a csomagtartóban az elvégzett munka után. Fáradtan, egy forró nyári nap, és egy záporral tarkított torna után bámulok ki a fejemből vezetés közben.
Átgondolom a lassan mögöttem hagyott napot.
A torna gyengécske volt, de azért a fiúk kitettek magukért. Nem túl nagy lelkesedéssel, de lőttem pár felejthető fotót – semmi extrát. Fotóztam, mert elvárom magamtól, hogy csináljam, még ha nincs is hozzá kedvem épp aznap. Ez a dolgom, ez a küldetésem. Ekecsen elnyalunk egy finom fagyit, és szótlanul suhanunk tovább. Mellettünk-körülöttünk lassan múlik a csallóközi táj.
Ekkor Isten ujja megérinti az érzékszerveimet, és látni kezdem azt, ami addig is körülvett,
de valahogy mégsem láttam, nem érzékeltem. Isten megmutatja nekem a tájat úgy, ahogy csak Ő tudja velem láttatni. Ugyanazt nézem, mint az előbb, mégis mást látok. A szemeim felragyognak, az érzékszerveim kiélesednek, a fáradtság tovatűnik. Fékezek, leállok, nyúlok a csomagtartóba a fényképezőgépért és katt-katt-katt. Isten megint megláttatta velem a szépséget, amit megalkotott, és én
ragyogó arccal ülök vissza az autóba,
és alig várom, hogy otthon legyek, és feldolgozzam a fotókat.
Így születik egy hétköznapi focitorna után néhány számomra felejthetetlen, nem hétköznapi fotó.