FOTÓK, DRÓNVIDEÓ: SZABÓ PÉTER PÁL
Ollétejed a városunk tőszomszédságában kialakult Tejed nevű, egykor önálló községek egyike, 1960-tól Dunaszerdahely városrésze. Egyetlen olyan városrésze, amelyik nem épült össze a Csallóköz fővárosával, s nagy valószínűséggel sosem fog. Persze az ember nem mehet biztosra, viszont a várost elkerülő 63-as körgyűrűje, illetve az azt keresztező Bősi úti csomópont erősen gátolja a város és annak városrésze egymáshoz való közeledését. Nem beszélve az R7-es gyorsforgalmi útról, ami az eredeti projekt szerint szintén Dunaszerdahely és Ollétejed között vezetne – ha valamikor egyáltalán elkészül?!
Mindez nyilván a jövő zenéje. De mert én sokkal jobban szeretem az „egykori slágereket”, tehát az emlékeket, legyen szó inkább azokról. A régi időkben önálló kisközség elnevezése az Ollé vezetéknevű egykori nemesi birtokosától ered. Kissé félreeső temetője nagykeresztjét a falu hasonló nevű szülötte, bizonyos Ollé Lajos szuloki plébános állíttatta. Ollétejed 1960 előtt saját helyi nemzeti bizottsággal és földműves szövetkezettel bírt. Ami pedig a nyolcvanas éveket illeti, legtöbbször csak átsuhantunk rajta apámmal, ami nem volt nagy tudomány, hisz’ gyakorlatilag csak egy utcácskából állt az 507-es út mentén.
Bolt akkortájt aligha üzemelt, s mivel sosem álltunk meg itt „sárgamálnára”, valószínűleg kocsmája sem volt. Változott azóta valami? – kérdezem tisztelettel a helyieket.
1970-ben épült kultúrházán, illetve a mögötte lévő játszóparkon és persze a haranglábon kívül hirtelenjében nem tudnák felsorolni egyéb „érdekességet”. Összefüggő járdaszegély sem követte az úttest kanyarulatát, egy máig álló patinás épület udvarában pedig néhanapján a galambászok és díszmadártenyésztők adtak randevút egymásnak. Majd egy másik alkalommal az ollétejedi buszmegálló pléhbódéja nyújtott számunkra oltalmat a felhőszakadás elől. Ez a buszmegálló évekig hiába várta, hogy Szerdahely városi autóbuszjárata meglátogassa! Sikabonyhoz hasonlóan az ollétejedi közösséget napjainkban polgári társulás fogja össze, Pro Ollétejed néven.
A Dunaszerdahelytől nagyjából két kilométerre fekvő Ollétejedre két felüljárón keresztül visz az út. Kerékpárunk lendülete olykor tekerés nélkül is kitartott a kettő közt.
Sorrendben a második híd csak pár évvel a Bősi úti vasúti felüljáró után készült el. Ez lenne az bizonyos, a várost elkerülő körgyűrű felett átívelő híd. Ollétejed felőli töltésének jobb oldalán árválkodik egy szakrális emlékhely, amolyan szebb napokat is látott út menti képfülkeféle. Gyerekkoromban valóban patentebbül nézett ki, de amióta a felüljáró takarásába került, mintha elvesztette volna báját. Gyakori úticélunkat, a bősi vízi erőmű ipari műútját az ollétejedi haranglábnál jobbra kanyarodva értük el. A műút az egykori dunaszerdahelyi szemétteleppel szemben kanyarodott le Bős irányába, súrolva Ollétejed határát.
Talán kevesen tudják, hogy részben ennek a műútnak a nyomvonala szolgált később a várost elkerülő körgyűrű nyomvonalának – legalább is Karcsa felől a szeméttelepig.
Ollétejed után elérte az iparvasutat és egy keskeny kanálissal együtt – melyen egy vasúti híd torzóját véltem még pár évvel ezelőtt is felfedezni – haladt párhuzamosan. A városrész határában egy kis békavizes tavacskánál pihentünk meg faterral, ahol szájtátva figyeltem a szitakötők násztáncát. Azon a helyen immár évtizedek óta gazdátlanul áll egy félig kész, egykor hotelnak szánt négyemeletes építmény. A kétes eredetű építmény az ún. urbexerek, vagyis az elhagyatott helyek videósainak paradicsoma. Régebben azt beszélték, hogy a betonba nemcsak sódert raktak.
Ollétejedet a „rendes” úton – merthogy így neveztük – elhagyva, Várkony irányában, kb. 100 méterre a Mäsospol, majd Euromarketként is ismert épületegyüttes előtt egykor vasúti átjáró keresztezte az utunkat.
Napjainkban nyomát sem találnánk, a vasúti pálya nyomvonala a szántóföldek földhantjaiba veszett. Anno ez a sínpár a dunaszerdahelyi vasútállomásról kiágazva a bősi vízi erőműhöz vezetett. A vasúti átjáró biztosító berendezései alig pár évvel az iparvágány bezárása után használhatatlan állapotba kerültek. A fénysorompó, illetve egy további „szemafor” – ami a mozdonyvezető számára volt hivatott információt adni az átjáró állapotáról – rozsdától marva, szétlopva várta szomorú sorsát. A vágányokat végül az ipari műúttal együtt a kétezres évek elején végérvényesen felszámolták, helyét pedig visszaadták az anyaföldnek.
A vasúti átjáró után őre a múltnak az a hatalmas komplexum, amely egykor országos viszonylatban is az egyik legnagyobb haszonállattenyésztő farmnak számított. Nagyobb volt, mint maga Ollétejed!
Az egykori Mäsospol telepén manapság több vállalat osztozik, akad köztük olyan is, melyet nem kifejezetten szívlelnek a helyiek. Az ipari zónában mára talán csak egyetlen állat maradt: az éjjeliőr kutyája. A Vítkovice típusú kék toronysilói viszont még mindig állnak, sőt jól kivehető a feliratuk – de erről majd később… Az egykori, ún. „7600-as” marhahizlalda [é.i. 7600 férőhelyes] a szocialista megalománia jeles példája volt. A Dunaszerdahelyi Járás Közös Mezőgazdasági Hústermelő Vállalatát, vagyis a Mäsospolt 1971-ben 37 önálló szövetkezet, állami gazdaság, vállalat vagy üzem alapította. Ez a cégjegyzék mostanra csupán vaskos történelem!
A közös vállalat feladata a vágómarha, a vágósertés és a vágóbaromfi integrációs alapon történő, magas színvonalú termelése volt.
Mindez abban rejlett, hogy a gazdaságoknak külön-külön nem lett volna erejük olyan korszerű állattartó telepek építésére, amelyeknek nagy a gazdasági hatékonysága. Hosszú ideig készült, és még a nyolcvanas évek elején sem dolgozott teljes létszámmal… A rendszerváltás szele a Mäsospolt sem kerülte el, előbb állami vállalattá alakult, majd az alapító tagüzemek megszűnésével a puszta léte is veszélybe került. Mivel hatalmas kapacitása immár feleslegesnek bizonyult, egyes istállókat más célokra hasznosítottak. Az egyik ilyen istállóban az Euromarket Kft. ugyanezen a néven, kilencven nap leforgása alatt szupermarket létesített. A Vítkovice típusú toronysilókra öles betűvel kipingálták az Euromarket feliratot – erről szóltam fentebb. Tájainkon addig ismeretlen fogalmat vezettek be: a vonalkódos árleolvasást.
Első pillantásra semmi sem emlékeztetett a hatalmas csarnok korábbi funkciójára.
Aki csak tehette, alkalmanként kilátogatott az újdonságnak számító üzletkomplexumba – s ez alól mi sem voltunk kivételek. Természetesen ide is kerékpárral mentünk édesapámmal. Az épület tetszetős sötétbarna tetőt kapott, ami összhangban volt a hófehér falakkal. Bejáratnál sziklakert és szökőkút várt minket, odabent tágas élelmiszeráruház fogadta az érkezőket. Mindeközben az egykor szebb napokat látott Mäsospolt utolérte a vég, ingatlanjait árverésre bocsájtották… Sokáig az Euromarket sem bírta, az egykori istállók, majd boltok helyét a környék ifjúsága a járás egykor volt legnagyobb és legmenőbb diszkójaként ismerte meg. Ez volt anno a Speed, ahol a lemezlovasok „orrvérzésig” tolták az új szelek ütemes talpalávalóját. S ahol tiszteletét tette jó pár, akkortájt feltörekvő zenészpalánta, de a helyi alvilág is…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Szerdahelyi mozaikok
