A cikk megjelent a Klikk Out 2023/06. számában.
Vannak azok a titkos dolgok, amelyekről mindenki suttog cifrákat, a valóság azonban ezerszer szürkébb, mint a képzelet. Aztán vannak azok, amelyekről meg nem tudnak olyan cifrát suttogni, mint amilyen maga a realitás. De olyan is előfordul, hogy valamilyen módon épp a cifra suttogások kreálnak a semmiből valóságot, de olyat ám, hogy az ész megáll. A következőkben épp egy ilyen esetről szeretnék nektek mesélni egy kicsikét.
Úgyhogy ezennel meg is kezdjük időutazásunkat a hidegháború korába.
Igen, tudom, a rovat keretein belül már jártunk ott, de egyem meg a kalapom, ha nem történtek akkoriban furábbnál furább dolgok. Rebesgették például, hogy az oroszok rubelek tízmillióit költik évente egy szupertitkos projektre, amelynek a keretein belül az érzékszerveken kívüli percepció hadi, illetve hírszerzési felhasználásának lehetőségeit kutatják. Magyarán, a hatodik érzéknek is nevezett szuperképesség, illetve az elme erejével igyekeznek felülkerekedni a riválisukon, illetve értékes információkat szerezni róla.
Hogy ez a szóbeszéd pontosan honnan eredt, azóta sem derült ki. Elképzelhető, hogy a manapság csúcsra pörgetett dezinformációs gépezet egyik korai bekapcsolásának eredményeképpen született, és ért el a megfelelő fülekhez ahhoz, hogy az amerikaiak felesleges idő- és pénzpocsékolással töltsék az elkövetkező pár évtizedet. Mindenesetre a CIA fejeseihez is eljutott a pusmogás, akik semmiben nem akartak lemaradni az oroszok mögött, és ennek megfelelően egy saját projektet indítottak, ami hasonló célokat tűzött ki maga elé. Ezt onnan is tudjuk egyébként, hogy 2017-ben az amerikaiak nyilvánosságra hoztak egy csomó, évtizedekkel korábban még hét lakat alatt tartott dokumentumot, de hogy az oroszoknak valóban volt-e hasonló, pláne ilyen méregdrága programjuk, az erősen kérdéses, ők ugyanis azóta sem hisznek ebben a nyilvánosságra hozósdiban…
Megszületett tehát a Project Stargate.
Vagyis kezdetben nem ezalatt a név alatt futott a dolog, de ahogy az egyik szervezettől egy másikhoz került át, mindig kapott egy egyre őrültebb nevet, és később keresztelték a különböző elnevezések alatt futó, nagyjából azonos projekteket a közös Stargate, azaz Csillagkapu névre. Az első években teljes mértékben a CIA felügyelete alá tartozott a program, és a Stanford Kutatóintézet falai közt zajlottak a kísérletek, Russell Targ és Harold Puthoff fizikusok felügyelete alatt.
A kísérleti alanyok olyan személyek voltak, akiknek „fejlett a hatodik érzékük” – affinitást mutattak a paranormális jelenségek iránt. Uri Geller volt például az egyik tesztalany – igen, a kanálgörbítős fickó, aki tört, de egész becsületes magyarsággal („Múkodj!”) a TV2 műsoraiban is előszeretettel szemfényvesztett anno. Persze ő csak egy volt a sok közül, a híresebbek közt ott van például még Ingo Swann, Joseph McMoneagle, vagy a projekt egyik legkomolyabb sikerét magának valló Rosemary Smith. Velük kicsit később még találkozunk.
Hogy hogyan zajlottak maguk a kísérletek? Nos, eleinte leginkább olyan feladatokat kaptak az alanyok, hogy meg kellett mondaniuk, mi van egy lezárt borítékban, vagy épp dobozban, amit eléjük toltak. Persze ennyiben nem merült ki a dolog, hiszen ezután egyre messzebb kalandoztak: vizualizálni kellett a szomszéd szobát, majd távoli földrajzi helyszíneket is. Éppen ez, a „távolba látás” képessége lett volna a leghasznosabb a kémszervezetek, vagy épp a hadsereg számára, ha megbízhatóan működik, hiszen ennek segítségével fontos információkat szerezhettek volna az ellenséges csapatok, vagy épp terroristák tartózkodási helyét, illetve technikai felszereltségét illetően.
Kísérleteztek továbbá gondolatolvasással, bizonyos megadott koordináták gondolatban történő felderítésével, vagy épp elveszett dolgok megtalálásával, hogy olyan furcsaságokat ne is említsek, mint például a falakon való átjutás pusztán az elme erejének segítségével, esetleg kecskék ártalmatlanítása. Kritikus helyzetben jól jön ugyanis, ha az ellenfelet pusztán egy koncentrált tekintettel le tudjuk fegyverezni, és nem kell éles lövedékeket használnunk. De hogy ezt begyakorolják, először állatokon próbálták ki a szemmel verés e huszadik századi formáját. Egyébként Ron Johnsonnak az e projektről szóló szórakoztató könyve, a Kecskebűvölők is épp ennek kapcsán kapta a címét. (Ha nem is olvastátok, a könyv alapján készült, komoly színészi gárdát felvonultató filmre emlékezhettek.)
Persze mindemellett valódi missziókban is részt vettek a Project Stargate emberei. Lezuhant ellenséges repülőket kellett megkeresniük, túszejtő akciók során közreműködtek, vagy éppen eltűnt személyeknek kíséreltek meg a nyomára bukkanni, miközben próbáltak távolról kémkedni az oroszok után.
Jó, jó, de mennyire volt ez az egész őrültség sikeres?
Attól függ, kit kérdezel. A projektet kezdetben vezető Ray Puthoff és Russell Targ kifejezetten elégedettek voltak az eredményekkel, és meg voltak győződve afelől, hogy értelme is van tovább szponzorálni a dolgot. A Védelmi Minisztérium is komoly érdeklődést mutatott aziránt, hogy mi zajlik a Stanford Kutatóintézetben, és Ray Hyman pszichológusprofesszort a kezdeményezés független értékelésére kérte fel. Hymant viszont már jóval kevésbé nyűgözte le az, amit látott, Uri Gellert például közönséges csalónak titulálta, aki mindössze szemfényvesztésben jeleskedik, és legfeljebb azt téveszti meg az állítólagos távollátásával, aki maga nem lát tovább a saját orránál.
Kétségtelen, hogy néhány sikert is bezsebeltek a program résztvevői, melyek közül talán a legnagyobb egy lezuhant szovjet katonai repülő megtalálása volt. A gépről tudni lehetett, hogy valahol Zaire-ben (vagyis a mai Kongói Demokratikus Köztársaságban, amely, ha őszinték akarunk lenni, sem nem demokratikus, sem nem köztársaság) ért földet, a pontos helyszínt viszont az akkori műholdtechnika mellett nem tudták kikövetkeztetni. Egy Rosemary Smith nevű fiatal nőnek jutott a feladat, hogy a hatodik érzékét használva jelölje be egy térképen, hogy hol is kéne keresni a roncsot, és ő rá is bökött egy pontra. Két nappal később az annak megfelelő koordináták alatt valóban megtalálták a Tupolev TU-22-est, ami már csak azért is menő volt, mert még haditechnikát is tudtak kimenteni a maradványokból.
Aztán elvileg megtaláltak még pár eltűnt embert, megjósoltak néhány eseményt, többé-kevésbé pontosan megtippeltek egy-két földrajzi helyet, de hogy mindez mennyiben volt szerencse függvénye, az egy releváns kérdés. Mindenesetre a projekt, ha nem is ugyanazon név alatt, és nem is végig ugyanazon a helyszínen, de több, mint két évtizeden keresztül futott.
Egyszer viszont minden véget ér.
A program ugyanis nem kevés pénzébe került az amerikai adófizetőknek, és amikor 1995-ben visszakerült a CIA-hoz, felülvizsgálatra került sor. A két értékelő közül az egyik, egy Jessica Utts nevű parapszichológus ugyan ódákat zengett az egészről, de hát ő egyébként is elfogult volt a paranormális jelenségeket illetően. A másik, a már emlegetett Ray Hyman azonban ismételten negatívan nyilatkozott, és az addigi szórványos sikereket is inkább a szerencsének tudta be. A hírszerző szervezet pedig végül az ő véleményének adott hitelt, és úgy döntöttek, nem pénzelik tovább a kétes hasznú projektet.
Természetesen volt, aki nem örült. Az egykori „első számú távolbalátó”, McMoneagle csalódását fejezte ki a dolog felett, szerinte a természetfölötti jelenségeket övező hitetlenség és előítéletek voltak az egyedüli okai a döntésnek. Ő a maga részéről továbbra sem kételkedett saját képességeiben, sem abban, hogy a Marson valamikor impozáns földönkívüli kultúra létezett, vagy hogy az embereket eredetileg különös idegenek állították elő laboratóriumaikban, és hagyták magukra ezen a kék bolygón. A jóslást sem hagyta abba, a 21. század első éveire például megjósolta egy AIDS elleni vakcina piacra dobását, amely még most is várat magára, vagy épp, hogy az emberek ruha helyett időszakos tetkókat viselve fognak flangálni az utcán. Mondjuk erről az embernek épp eszébe juthat a „meztelen ruha” hollywoodi divatja, amely valamelyest még emlékeztet is a dologra, de köszönöm szépen, én inkább maradok a kedvenc darabjaimnál.
Mindenesetre, még ha első hallásra nagyon bizarrnak is hangzik a Stargate Project úgy, hogy van, kicsit jobban belegondolva érthető, hogy miért próbálkoztak meg vele. Ha tényleg értékes információkat lehetne szerezni pusztán az elme erejével mondjuk az ellenfél mozgását vagy haditechnikáját illetően, az jóval olcsóbb lenne, mint mindenféle fejlesztésbe invesztálni, ami ráadásul nem is feltétlenül lesz kifizetődő. De még kémekké kiképzett katonákra sem lenne szükség, akiket kénytelen az ember az ellenfél karmai közé küldeni. Meg különben is, az oroszok is ezt csinálták! (Vagy nem.)
