2017. március 8., szerda:
– Szia! Két jegyet kérek a Nagyszombat ellen. A C4-es szektorba, valahova fentre, ha lehet – mondom az ablak mögött ülő lánynak.
– Ide jó lesz? – kérdezi a felső sorok egyikére mutatva a monitoron.
– Tökéletes. És kettőt kérek ugyanoda, a Slovan elleni meccsre – teszem hozzá, s közben a pénztárcámból előkeresek egy húszast és egy ötöst, hogy megadjam a négy jegy árát.
Az írás megjelent a Klikkout 2017/5. számában.
– A Slovanra már nem tudok adni. Elfogyott – vágja rá a lány, s arca elárulja, nem én vagyok aznap az első, akinek kénytelen kedvét szegni ezzel a mondattal.
– Apu, sajnálom, marad a tévé – szólok pár perccel később apámhoz a telefonban, anélkül, hogy köszönnék neki.
2017. április 8., szombat:
Délelőtt tizenegy óra van. Autóval tartok hazafelé, s Nagyudvarnok határában már a régi stadion reflektorait keresi a szemem. Az előző lámpaoszlopok sehol, hisz új vár áll ott, nem kőhalom. Gondolataim mégis odatalálnak a Sport utcába, belül már érzem a lüktetést. Végtelen bizsergés tölti el testemet, olyan mindent átjáró édes csiklandozást érez a bőröm, mely érzés leginkább a fejtetőn fejti ki izgató hatását.
Jojo Samek felvételei
Még több mint négy óra van hátra, de már nem bírom tovább, elindulok. Otthon amúgy is rám szóltak már, hagyjam abba az üvöltözést (ó, édes tudatlan családom, ha ti hallanátok egyszer úgy igazán üvölteni), tartogassam a hangom a stadionba.
Első vagyok a lelátón. A Slovan még meg sem érkezett. A Pozsonyból induló szurkolói vonatot épp most tankolhatják az állomáson. Lepakolom a laptopom a sajtószektorban, a percek meg egyre csak peregnek, egyre közelebb a kezdő sípszó. A biztonságiak a mellényeket osztják szét egymás közt.
Az akkreditációs íven közel száz név, fele magyarországi kolléga.
Köztük ott van Szombathy Pali a Digi Sporttól, akinek nem ez lesz az első DAC–Slovan meccse és Pietsch Tibi a Nemzeti Sporttól, akinek viszont igen.
Az utca felőli teraszon Rekop Gyuri jelenik meg, akiről kiderül, egy félórás videóban számol majd be a meccsről a T-közép Facebook-oldalán. Üdvözöljük egymást, de csevejnek helye most nincs, érkezik a nem túl nagyszámú Slovan tábor.
„Apu, megy már, nézed?” – kérdezem a telefonban apámat, aki a fenti párbeszéd óta eltelt egy hónapban legalább ötször kérdezte meg tőlem, sikerült-e mégis jegyhez jutnom. Most is enyhe csalódást érzek a hangjában, amiért fotelmagányban ragadt otthon: „Megy, fiam, megy.”
A bíró a sípjába fúj, a himnusz alatt kiderül, a sajtószektorban ki honnan érkezett. A mellettem álló Pietsch Tibi tekintete büszkévé tesz:
„Mi egy vérből valók vagyunk!”
A meccs eleje nem a futballról szól. Pazar koreográfiánkra meglehetősen ötlettelenül válaszolnak a slovanisták, akik rögtön az első percekben füstbombákat gyújtanak és beizzítják hanggránátjaikat, alacsonyan szállnak a székeik.
Rohamrendőrök jönnek, Ťiežfanúšikovia mennek. Nagyjából a huszadik percig teljesen kiürül a vendégszektor. Aztán már csak az számít, amit a pályán látok. „Jól kombináltunk a Slovan kapuja előtt, Vida passzát követően Pačinda került helyzetbe, de a támadás végét sajnos elpuskáztuk” – jegyzem le a 21. percben az online közvetítést írva. „Ezt most megúsztuk! Mondjunk hálát érte Sláviknak, aki Oršula kapuba tartó labdájának állta útját” – írom pár perccel később egy hatalmas Slovan-helyzetnél.
Érzem, a második félidőben megszerezzük a vezetést. Ahol most több mint hétezren összejöttek, ahol ennyi ember egyszerre óhajtja és áhítja a sikert, ott nem lehet más, csak a győzelem.
A székely himnusz alatt ismét megborzongok kicsit, de a pályán már zajlik a küzdelem:
„A második félidőben a Slovan még szinte nem jött át a térfelünkre. A baj csak az, hogy nekünk, ennek ellenére nem volt még kapura tartó lövésünk.”
Elkönyvelem a döntetlent, és azon agyalok, mit írjak zárásként a közvetítésbe, mikor jön az utolsó utáni perc. Egy bal oldali szabadrúgás előtt Davis áll labda mögé, majd nekifut, beadja, a labdába Šafranko fejjel beleér, s olyan mesterien csúsztatja azt a kapu felé, hogy a bal kapufáról a gólvonal mögé pattan. Mucha tehetetlenül rogy a földre, a stadion robban, hangszálak ezrei vesztik el egy ordítástól erejüket.
„Fantasztikus érzés! Fantasztikus! Nyertünk!
Az utolsó utáni pillanatban megszerezzük a vezetést, és teljesen megérdemelten legyőzzük az égszínkékeket! Remek estéje lesz ma minden DAC-drukkernek! Kiss Balázs köszöni a figyelmüket” – zárom végül a közvetítést. Majd hazamegyek, s még hajnalig a kommentárokat olvasom. Mielőtt leülök a gép elé, odaszól apám: „A következőt ki nem hagyom!”
