Nagy mumus az emlék, jegyben jár az álommal. Együtt ébresztik fel a elmét és világítják meg az utat a sötétségben. S míg mi alszunk, ők boldogan, összekapaszkodva ropják násztáncukat, felkavarva a port pattogós lépteikkel, hogy a valódi történések kontúrjai még kivehetetlenebbek legyenek.
Van ez az állapot, amiben épp most vagy. Azt mondod, én itt és most így vagyok. De mit mondtál, egy héttel, egy hónappal, vagy egy évvel ezelőtt? Akkor ott, ugyanúgy itt és most voltál.
Így visszatekintve, ugye, hogy milyen más volt, mint a mai itt és mostod?
A kicsi BB és én, másfél év, a napokat már nem számolom.
Ez az idő mind egy hosszú Itt és Most. Ez a Mi közös Itt és Mostunk.
Hamarosan fel kell ébrednem, véget ér ez az elnyújtott álomszerű emlékezés, újraindul a gépezet, az ő időszámítása előtti megszokott kerékvágás. Meg kell emésztenem a gondoltatot: egyedül kell továbbmennünk. Ő elindul a nagy útjára, én pedig folytatom ott, ahol abbahagytam.
Lett egy gyermekünk, igen. Egy új fénykép a pénztárcámban, eggyel több éhes száj, több ruha az akasztón és még több félpár cipő szétszórva az előszobában.
Nekem pedig onnan kellene folytatnom, ahol abbahagytam? Nem is értem. Hiszen minden csak most kezdődött, hogyan tudnám ott folytatni, ahol abbahagytam?
…és miért is gyötröm magam ezzel az elvárással?
Anya lettem, ami már nem változik meg. Nincs mit folytatni. Mindhárman egy új utat kezdtünk. Apa, Anya és BB. Új egységet teremtettünk a legszorosabb kötelékkel, egy új szív dobbant meg köztünk.
Vele indult a kezdet. A Mi Itt és Mostunk nem ér véget míg világ a világ.
