„Egyből tudtam, hogy a társastánc lesz az én világom!” – interjú Csenky Nikolettával, a tánc igazi szerelmesével

FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL

A kiemelkedő sportolókkal való beszélgetések mindig feltöltenek, és szerencsésnek érzem magam, hogy a sikereiket megosztják velem. Minden egyes diskurzus olyan mélységeket indít el bennem, amiért kijelenthetem, büszke felvidéki magyar vagyok. Az interjúsorozatban olyan csallóközi/felvidéki sportolókat szólítok meg, akik kivételes módon inspirálóak lehetnek mindenki számára és szeretettel beszélnek magáról a sportról. „Számukra ez az élet, ez az igazi otthon!”

A tánc mindenkié, mert képes megfiatalítani az ember lelkét. Az utóbbi időben olyan táncos után kutattam, aki minden egyes lépést örömmel él át. Aki számára a tánc világa tényleg maga a nagybetűs élet! Így esett a választásom a komáromi Csenky Nikolettára, aki hihetetlenül pozitív és magával ragadó személyiség. Éveken keresztül sikeresen versenytáncolt, majd tánciskolát nyitott, mintegy a sors akaratának fejet hajtva. Nikoletta a tánc igazi szerelmese, ami mellett a színház világában is sikerült szorgalmasan tevékenykednie mint koreográfus, koreográfus asszisztens és előadó, kisebb-nagyobb szerepekben felbukkanva a színpadon. A beszélgetés során lelkesen mesélt a tánc szépségéről, a kezdetekről, az életútjáról és a tánciskolájáról.

Kijelenthetjük, hogy a tánc számodra gyermekkori szerelem volt?

Szerelem volt ez első látásra! Úgy hatéves lehettem, amikor láttam egy táncos lányról szóló sorozatot. Majd keresni kezdtük a lehetőségeket, hogy hová járhatnék táncolni Komáromban. Egyszer édesapámék ellátogattak egy hetényi bálba, amelyet egy fiatal táncospár nyitott meg. A szüleim készítettek erről egy felvételt, amit megmutattak nekem. Egyből tudtam, a társastánc az én világom! Mérhetetlenül boldog voltam. Olyan erős hívás volt ez bennem, hogy másnap az iskolába már gyermekien átlényegülve, „táncoslányként” érkeztem kontyba fogott hajjal. Megérdeklődtük, hol oktatnak a városunkon belül társastáncot, így kerültem a városi művelődési központba Peter Hajdušíkhoz és Kopják Mónikához. Itt nyílt meg előttem először az út a tánc világába! Már a legelején tehetségesnek tartottak az oktatóim, ennek köszönhetően pedig hatalmas bizalmat szavaztak nekem. Kezdőként sikerült olyan táncpartnert kapnom, akinek, velem ellentétben, már voltak versenytáncos tapasztalatai, tőlem kettővel magasabb kategóriában táncolt, így nagyobb lehetőségem nyílt a fejlődésre.

Mennyire fontos az, hogy milyen párt kapsz a társastáncban?

Az oktatók mellett ez a legfontosabb! Úgy érzem, nagy szerencsém volt a táncpartnereimet illetően. A motivációm tetőfokát jelentette, hogy képes voltam hozzájuk felfejlődni. Szeretem a kihívásokat, ez pedig tényleg az volt számomra! A versenytáncos karrieremhez mindez sokat hozzátett, hisz hobbiszintű táncosként kaptam egy C kategóriás táncosfiút, akivel jó eredményeket sikerült együtt elérnünk (megj.: A táncosok tudásszintnek megfelelő osztályokban versenyeznek, az alacsonytól a legmagasabb szintig, E, D, C, B, A, S – osztályokban).

A jó eredmény ebben az esetben azt jelenti, hogy már az elejétől fogva döntősök voltunk, vagyis szinte mindig bekerültünk az adott verseny junior C kategóriájának legjobb 6 párosa közé, úgy latin-amerikai, mint standard táncokból. Rövid idő alatt „kitáncoltuk” magunknak a B kategóriát.

Ezen a szinten sok pár szakosodik valamelyik táncstílusra, de én, amíg versenyeztem, „tíztáncoltam”. A B kategória elérése után már nem voltak kimagasló eredményeink együtt. Engem pedig erősen hajtott az ambíció, égtem a vágytól, hogy fejlődhessek, tudtam, hogy komolyabban szeretnék a tánccal foglalkozni és nem rekedhetek meg (megj.: Nikoletta 6 teljes éven keresztül versenytáncolt. A legmagasabb szintű, nemzetközi kategóriában táncolt, a latin-amerikai és a standard táncokban is).

Hogyan alakult tovább az életutad a tánc világában?

Peter Hajdušík és Kopják Mónika tánciskolájából az utam Érsekújvárba vezetett a Keller házaspárhoz. Ez egy nagyon híres újvári tánciskola volt abban az időben. Itt küzdöttük fel magunkat az akkori párommal a B kategóriába, ahogy azt az előbb említettem. Úgy éreztem, hogy ezután már nem fejlődtem annyit, amennyit azelőtt. Ezért, a Duna utcai Magyar Gimnázium első évét már az Interklub Madit Bratislava tánciskola tagjaként kezdtem, aminek akkoriban még Milan Štiavnický mester volt a vezetője, akit Eduard Slimák követett. Az utóbbinál ízleltem meg a standard táncok igazi ízét, éreztem ennek felszabadító hatását. Négy évig voltam versenytáncos Pozsonyban. Ez idő alatt lehetőségem nyílt egy nagyon erős A kategóriás táncossal edzenem, aki mellett újra őrült motivációt éltem át. A latin-amerikai és a standard táncokkal is abszolút döntősök voltunk. Sikerült együtt „feltáncolnunk magunkat” a nemzetközi, S kategória szintjéig.

Úgy tudom, a pozsonyi versenytáncolás után a színház felé fordultál, a versenyzésnek teljesen hátat fordítottál.

Ez így igaz. Úgy éreztem, a lelkem másra vágyik. Az utolsó évben már teherként éltem meg a versenyzést, és nem motivációs faktorként. A szavak segítségével akartam közelebb kerülni magamhoz, nem a testemen keresztül. Úgy gondoltam, a színészet az a kifejezésforma, ami ebben a segítségemre lesz, ezért a gimnázium elvégzése után, jelentkeztem a Színművészeti Egyetemre Budapestre, sikertelenül. Viszont, felvételt nyertem a Gór Nagy Mária Színitanodába és Pesti Magyar Színház Stúdiójába, az előbbit választottam.

A GNM Színitanoda akkori mozgástanára jóvoltából kerültem Egerbe. Ott kaptam az első színházi munkámat is, szereplőként és koreográfus asszisztensként. Ekkor léphettem életemben először színpadra a Deja Vu című produkcióval.

Az iskolát otthagytam, majd újra Komáromba kerültem. A Jókai Színház által egyre több felkérést kaptam koreográfus asszisztensként és szereplőként egyaránt. Viszont pusztán színészi minőségben nem gondoltak rám, ezért tovább próbálkoztam.

Gondolom, nagy kihívást jelentett számodra, hogy harcolj az álmaidért.

Ez természetes volt számomra! Az újrapróbálkozásom által már sokkal közelebb kerültem az új álmomhoz. Pozsonyban és Budapesten is az utolsó, harmadik rostáig jutottam, de végül nem kerültem be a színművészeti osztályba. Két éven keresztül hajszoltam magam felvételikre is járva, mert úgy éreztem, sikerülnie kell, de nem így lett. Nem találtam a helyemet, elveszettnek éreztem magam, ezért Budapestre költöztem szerencsét próbálni. Felszolgálóként tartottam el magam. Ezt követően egy magyar sorozat epizódszereplőjeként bukkantam fel, ez is csak kérészéletű volt. Majd ezután bébiszitterként dolgoztam, végül újból a tánc, a tanítás dobott mentőövet. Miután a Táncművészeti Egyetem koreográfus szakát, melyre felvételiztem, nem indították el, lehetőséget kaptam Keleti Andreáék tánciskolájában oktatóként. Két évig tanítottam társastáncot, amelyben sikerült igazán kiteljesednem. A lányom születésekor újra Komáromba költöztem.

A sok megpróbáltatás után mégis visszatértél a tánchoz. Ez kicsit sorsszerű, nem gondolod?

Igen, hiszen úgy éreztem, mindent megtettem a prózai színészet elérése érdekében, de az élet mégis a mozgás, konkrétan a tánctanítás irányába sodort. Ekkor jött egy igazán tudatos döntésem, és

2015 januárjában megnyitottam Komáromban a saját tánciskolámat, a Niki Dance & Sport tánciskolát. Igyekszem az egyéni stílusomat és tapasztalataimat átadni az oktatási folyamatok során. Jelenleg rajtam kívül két oktató színesíti a tánciskola arculatát, összesen pedig 90 táncossal foglalkozunk a mindennapok során.

Van egy jövőképem, egyfajta vízióm, hogy egyszer létrehozok egy nagyobb sportközpontot La vita e bella (Az élet szép) néven, ahol a tánc mellett más mozgásformára, és különböző terápiás foglalkozásokra is lehetőség nyílna.

Annyira szépen, választékosan és elhivatottan beszélsz a táncról, engem is fellelkesít! Mondd, mit jelent számodra ez az egész?

A tánc elsősorban egyfajta terápiát jelent számomra, ám magát a nőiességet is. Ezalatt azt értem, hogy nekem a tánc minden, ami a nőt jelképezi. Ez a mozgásforma képes mindennap feltölteni energiával és megnyugtatni a lelkemet! Hiszen, ha belegondolok, mikor megnyitottam a tánciskolát, nehéz életszakaszban voltam, mégis ki tudtam teljesedni, meg tudtam találni a helyemet a tánc, a zene és az oktatás segítségével. Hiszem, hogy a veszteségeink készítenek fel a nyerésre!