A magyar irodalommal kapcsolatban a legtöbb embernek a 20. század első felének népszerű folyóirata, a Nyugat és annak három (négy) nemzedéke jut az eszébe. Kétségtelen, hogy ehhez a folyóirathoz tartoztak irodalmunk legnagyobb hatást gyakorló írói, költői, azonban, amit az általános és középiskolákban oktatnak, miszerint a magyar irodalmi modernség és a Nyugat története azonos egymással, nem állja meg helyét a realitásban. Alább ki is fejtem ennek az állításomnak az okát.
A Nyugat jelentőségét eltúlzó mítosz generálójaként többek között két okozót említhetünk meg. Az első a folyóirat önmagáról kialakított képe, miszerint ők egy új irodalomtörténeti korszakot indítottak el, majd erre még rátelepedett a marxista irodalomtörténet-írás forradalomkultusza, mely szintén minden érdemi változásra a gyökeres fordulat sémáját erőltette rá.
Amennyiben ettől a két szegmenstől eltekintünk, és akképp szemléljük a modernség és a Nyugat kapcsolatát, be kell ismernünk, a modernség a magyar irodalomban már a Nyugat előtt is számottevő teljesítményeket hozott létre.
Az sem mellékes, hogy a Nyugat a modernség bizonyos irányzataitól kifejezetten ódzkodott, ráadásul a folyóirat tájékozódása a különböző nyelvterületek modern irodalmában bizonyos részlehajlást mutatott.
Megjegyeznék néhány példát is. A líra területén olyan nagy novátornak számító Ady Endre költői nyelve inkább a romantikához állt közelebb, mint a modernséghez, de ha őt is tekintjük a nagy újítónak, rá kell döbbenünk, hogy a képszerűséget előtérbe helyező poétika már pár évtizeddel előtte, Vajda János és Komjáthy Jenő költészetében is megtalálható.
A epika műfajaiban még látványosabb a folytonosság érvényesülése, hiszen a század első 20-30 évében a lélektani tematika, a realista-naturalista tendenciájú eszközök, valamint az esztétizáló díszítés és az anekdotikusság volt a jellemző, mely eljárások már a 19. század végi íróknál is fellelhetőek, mint Ambrus Zoltán, Gozsdu Elek vagy Cholnoky Viktor.
Zárásként még azt is érdemes megemlíteni, hogy az 1907-es év végén induló Nyugat nemcsak, hogy a poétikai megközelítések tekintetében nem számít éles korszakhatárként, de még az első olyan folyóirat sem volt, mely az új törekvéseknek biztosított fórumot, ugyanis Kiss József 1890-ben indított Hét nevezetű lapja már megelőzte ebben, és még a két szerkesztőgárdában is jelentős átfedés figyelhető meg.
Azonban nem lebecsülni akarom a Nyugatot, hiszen egyetlen 20. századi irodalmi lapnak sem volt akkora hatása, olyan olvasótábora, mint nekik, ellenben fontosnak tartom tisztázni, hogy nem ők voltak a modernség messiásai.
