Sipos Janka: Lovak | Költőtoll

Amikor felmerült, hogy a következő verseinket egy állat ihlesse, tulajdonképpen nem is kellett gondolkodnom azon, hogy melyiket is válasszam. Kisgyermekkorom óta szeretem a lovakat. Mindig is elvarázsolt a tekintetük melegsége, a mozdulataik kecsessége, a bennük lakozó szilaj erő, mely többnyire mégis szelídséggel párosul, sőt, még az illatukat is szeretem. Mindez valószínűleg nem kicsi részben annak köszönhető, hogy anyai nagypapám volt hasonlóképp oda a lovakért, és ezt a rajongást egészen egyszerűen és természetes módon rám ragasztotta. Nagyon korán elveszítettük őt, de az öröksége mégis él bennem. Ezekkel az időmértékben vágtázó sorokkal egyben az ő emlékét is szerettem volna megidézni.

 

Sipos Janka: Lovak

Lópata dobban a száraz szántón. Felveri mindazt,

mit kiterített tikkadt porban a múlt. Nemi-

gen van éles képem rólad, felvillant ez a

ritmus mégis vágtázó hétköznapi mozgó-

képszínházam feslő vásznán. Gyakran látom a

mozdulatod, mint símítod tenyerembe az édes

kockacukort. Kifeszíted apró ujjaimat, hogy

meg ne harapja az édesszájú pej telivér, ahogy

elveszi éppen az őneki szánt csemegét. És vittél

mind, ahová csak a négylábúak jártak. Mennénk

együtt most is még, ha lehetne, de elragadott már

tőlem a lomha betegség. Lassan három évtized

óta tudom belelátni az összes tört fényű, mély

lószempárba az engem óvó vizsla tekintetedet.

 

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább