POÓR TIBOR: Na, ezt sem gondoltam volna, hogy tizenhárom év után megint vuvuzelához hasonló nyivákolást hallok egy focimeccset nézve… A meccs elején láthatóan tartott a szerb válogatott a magyar csapattól, de másik oldalon jól kihasználták, hogy a hátvédjeink nem nagyon tudták leshelyzetbe nyomni a szerb támadókat. Lett is belőle egy öngól, de ez a Rossi vezette csapat nem pánikolt, és picit meglepő volt számomra – jó értelemben – az a higgadtság, amivel kivárták a kellő pillanatot. Ez a két, inkább jégkorongmeccsre jellemző gól lehet, hogy szerencsés volt (természetesen), viszont én inkább azt emelném ki, hogy jó reakciók sora is volt a „hokibotról hokibotra” passzolgatás, amire nehéz védekezésben reagálni. A második félidőben Dibusz védései nagyon értékesek voltak, és bár nem volt hibátlan a magyar csapat játéka, nagy munkát tett le a csapat taktikai szempontból, fegyelmezetten nem a veszélyes zónában tartotta a labdát, sőt szépen tologatta a labdát szélességben is, és ha kellett, a „francba” is rúgta. Okos három pont a mindig veszélyes szerb csapat ellen, ráadásul idegenben, ez bizony nagyon, de nagyon értékes három pont!
SZIGETI ATTILA: Elképesztően fontos méfkőzésen van túl a magyar válogatott, hiszem mindenki tisztában volt a mérkőzés fontosságával. Lehet beszélni szerencséről, esetleg mentális készségről. Mindenekelőtt a Rossi-legénység profizmusát kell kiemelni, ami már nem először volt hatásos. Ne kételkedjünk már magunkban… Hajrá, magyarok!
