Mit is mondhatnék e havi versemhez elöljáróban? Nyilván a városról szól, ahol élek, annak mindennapjairól és jellegzetességeiről, mindarról, ami első látásra a legfeltűnőbb. Valahogy kikerülhetetlen volt az ironikus hangvétel, mert az ember szereti kifigurázni azt, amit unásig ismer, de egyben mégiscsak szeret is. Valahogy úgy, ahogy Ady volt anno a Nagy Ugarral, csak persze az ő nyomába érni nehezen sikerülhet a magamfajta halandónak. Ezennel kérek elnézést Radnóti Miklóstól is, de azért remélem, nektek, földijeimnek szórakoztató lesz ez a pár sor.
Sipos Janka: Durvaszerdahely
Ki repülőn száll fölébe, talán észre sem veszi,
odaföntre nem hallatszik a „micsinász, nocsi“.
Madártávlatból nem látszik más, csak térkő, beton,
a megmaradt tenyérnyi zöld, na meg a stadion.
Aki közelebb merészkedik, mit is láthat itt?
A virágágyásokban sok a … cigarettacsikk,
bár ez itt, kérem, haladás. Ez meg a Kék Duna,
homlokzatmaradványaival tele a kuka.
A Templomtéren piknikezni nem nagyon szokás,
súlyos gettórappel szól itt kánonban a fohász.
Amott egy babakocsiból gyerek pottyan ki épp –
bátorság kell a korzózáshoz, ha a beton nem ép.
Amott, a sétálóutcán magányos pálmafa,
mellette Dunaszerdahely őshonos állata,
a betondelfin köpködi szét a klóros vizet,
a kávézóban meg veszekednek, hogy most ki fizet.
A sörözőben nagy csapat, a szívük sárga, kék.
A Fő utcán az Audiban nemigen fog a fék.
Játékterem, meg szolárium akármennyi van,
Nem él meg kérem, oly biznisz, ami haszontalan.
Ha vásár van, hát hömpölyög a nép meg a ricsaj,
a pálinkától erős leszel, akár a bivaly.
Ki repülőn száll fölébe, talán észre sem veszi –
nem nagy, de a miénk: ezt tudja minden DS-i!
