A 21. század emberét nyugtalanítja, de valahol hátul a kisagyában mégis foglalkoztatja a világvége gondolata. Tudjuk, hogy bolygónk értékes készleteit kétszáz százalékon égetjük, és a nagy dőzsölésnek egyre több aggasztó következménye van, az extrém időjárástól kezdve, a nagyobb katasztrófákig. Hálás téma, amelynek több nagy sikerű alkotást is köszönhetünk – a példák közül most csak a 2021-ben megjelent, Ne nézz fel c. filmet emelném ki.
Tavaly decemberben érkezett meg a Netflixre a „Carol és a világvége“ című, tízrészes animációs sorozat, a felnőtt rajzfilmek humoros világa helyett azonban egy szokatlanul komor, disztópikus történetet vázol fel. Az apokalipszis ugyanis tapintható közelségbe kerül, amikor az első részben bejelentik: egy kisbolygó egyenesen a Föld felé tart, és nagyjából hét hónap múlva becsapódik, így minden megsemmisül.
Briliáns felütés – mert ugyan mit kezdenénk magukkal az első sokk után? Elkezdenénk végre megvalósítani az álmainkat? Utaznánk? Szerelembe esnénk? Több időt töltenénk a családunkkal, az örökös kifogások helyett? Vagy belülnénk az irodába dolgozni, hátha úgy gyorsabban telnek a napok?
Nem fogom szépíteni: döcögősen indul be a cselekmény, a főszereplő már-már idegesítően passzív és lassú. Martha Kelly amerikai komikus hangján szólal meg Carol, aki a világvége beharangozásakor döbben rá, mennyire céltalanul élt idáig. Keresi a lehetőséget arra, hogy másokkal kapcsolódjon, és tartalommal töltse meg hátralevő hónapjait. Az egzisztenciális komédia olykor egészen kiváló humort csillant meg rajta keresztül, esetlenségének köszönhetően könnyen azonosulhatóvá válik.
A sorozat rendezője a mindössze huszonnégy éves Dan Guterman, aki több tévés – filmes projektben vett már részt rendezőként és producerként, 2015-2017 között a Rick és Morty stábját erősítette. Emberi jellemekről, fejlődésről, sorsokról mesél érzékletesen, és ebben igazán merengős mélységek vannak. Különösen a hetedik, „A bross bogár“ c. epizód „megy mélyre“, amely elveszett, elhagyott tárgyaink előéletébe ad bepillantást, néhány egymásra felfűzött, rövid történet formájában. Miről mesélnek ezek a tárgyak, milyen emlékekhez kötődnek? Mennyire határoz meg minket az, amit birtoklunk? Mit hagyunk hátra magunk után?
A tíz darab, nagyjából félórás epizód könnyedén lepörgethető, főleg a melankolikusabb, szomorkásabb történetek kedvelőinek ajánlom.
