FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Mint afféle apró gyerek, akire a nagyszülei vigyáznak napközben – így teltek azok a bizonyos évek, mígnem az óvoda nagycsoportjába már kötelezően szólított az állambácsi. Nem is bácsi volt „ő” akkortájt, hanem az elvtársi szigor – ez talán manapság sincs másként, csak ma már urak vagyunk? Azok hát! De biz’ Isten ötéves koromig megalapoztam a szülővárosom iránti egészséges kíváncsiságom, és az a gyermeki tapasztalás azóta ontja magából a történeteket.
Meglehet, egyik-másiknak se füle, se farka, s az idő, ami azóta eltelt, kétségbe vonhatja, hogy valóban megtörtént esetekről szól-e a fáma. Esetleg csak mese, amit apai nagyapám talált ki, hogy lefoglaljon egy örökmozgó, ugyanakkor szófogadó kiskrapekot? Nos, ez lennék én, amint a Duna Szálló csavart fagyijától maszatosan ülök nagyapámmal a hotel szökőkútjának peremén. Onnan belátni az egész térséget, pedig az Erzsébet tér talán a legnagyobb egysége városunknak ilyen státuszban.
Az eleje valahol a kultúrháznál kezdődik, a vége pedig a mai Benedek Elek óvodáig is kitart. S ami közte van, nos az az egykori mezővárosból lett „szocis” Dunaszerdahely panel nélküli élettere.
Azzal, hogy lehetett volna máshogy is, egy ilyen korú gyerek nem nagyon törődött. Csak a fagylalt rám ne csöppenjen, mert különben a papa előkapja a gyűrött, kockás zsebkendőjét. Azt meg egy unoka sem szereti! Most úgy hiszem, a hideg torkosság valódi volt, így ez a történet is az lesz. Nagyapám háborús sztorijai mellett elmesélte, hogy ahol most ülünk, egykor temető volt, és a sírokat átvitték az új sírkertbe. Csak a gesztenyefák maradhattak. Szemben azok a magas fák a bíróság előtt pedig az „Erzsébet-sziget” – az öregek szigetnek hívták anno Sissi királyné fáinak „kertjét”, holott a tér neve akkor éppen Szabadság tér volt.
A papa szerint alagút húzódik alatta, a pártépület és a Járási Nemzeti Bizottság között – így születnek a városi legendák, mondta nemrég helytörténész barátom, merthogy ott semmilyen alagút nincs és nem is volt.
Egyébként áll még a kultúrház előtti tér sarkán az utolsó megmaradt épület, amit aztán a nyolcvanas évek elején szintén lebontottak. A Klenner-féle ház volt már szülészet és bölcsőde is. Jókora tűzfalán hatalmas reklám díszelgett, előtte a városi órával – amiből talán négy darab lehetett összesen Dunaszerdahelyen. Végignéztem amint eltűnik a föld színéről, helyébe soha többé nem építkeztek, hanem a kultúrház előtti park részeként beültették fákkal, bokrokkal. A bölcsőde udvarának közepén szintén állt szökőkút, mint ez itt a Duna Szálló parkjában.
A hotel társberuházója és üzemeltetője a dunaszerdahelyi Jednota Fogyasztási Szövetkezet volt, és az ország egyik legelőkelőbb szállodájának számított a maga idejében. Terasz, élőzene, talán kaviár, meg ami jár.
Akkori vezetőjét mindenki ismerte, a nagyapám is. Weisz Mihály tapasztalata, higgadtsága, megfontoltsága tekintélyt szerzett a hotelnak. A Duna Szálló neve mindenkor egybeforrt a város sportjával, nem mellesleg azért is, mivel a szálló vezetőjének, mindannyiunk Misi bácsijának eltökélt szándéka volt bemutatni a nagyvilágnak a régiót, az itt élő dolgos embereket. Diplomáciai készségét tanulni nem lehetett, arra születni kell. Ő mégis Ember maradt. Egy alkalommal beszédbe elegyedtünk, vagyis Misi bácsi és a papa:
– Jó napot, Bögi úr! – köszönt rá nagyapámra, mintha ezer éve ismernék egymást. Valójában szinte egykorúak voltak, és földi létüket is hasonlókeppen egyengette a Teremtő: Weisz Mihály 1922–1990, nagyapám, id. Bögi Géza 1921-1992. Majd Misi bácsi így folytatta: – Ugye jön meccsre a hétvégén?
– Jó napot, igazgató úr, természetesen! – válaszolta nagyapám, majd pár percig még beszélgettek a hotel recepcióján, amiből annyit fogtam fel, hogy: – Az unokát se hagyja otthon!
Így történt vagy sem, nagyapámnak később bérelt helye lett azon szektorban, ahová egyébként csak a bennfentesek járhattak. Nyilván gyerekként nem tudatosult bennem, ki is valójában ez a bajuszos bácsi, inkább csak tátott szájjal bámultam be a hotel halljába. Sokáig furdalt a kíváncsiság, milyen lehet más hotelban megszállni, akárcsak egy éjszakára. Letusolni, majd megtörölközni az oda készített emblémás törölközővel. Reggelizni a szálló éttermében. Szóval, amikor pár évtizeddel később megadatott a lehetőség, nekem a szerdahelyi hotel volt az etalon. Az Erzsébet tér legendáiról hosszasan lehetne diskurálni. Tudja például, hogy mi volt a Járásbíróság sarokhomlokzatának dísze?
MÉG TÖBB FOTÓ AZ ERZSÉBET TÉRRŐL
ELŐZŐ RÉSZEK:
DS – Az én utcám, a te utcád