FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
A sztori vezérfonala közvetlenül a rendszerváltás után, valamikor a kilencvenes évek elején játszódik. Helyszíne a város első lakótelepe, a „Kukucsín” – merthogy mindenki így hívja a városban a Martin Kukučínról elnevezett utcát – ami volt már Posta utca, Vasútszoros, sőt a magyar időkben Vörösmarty utca is.
Az 50-es évek végétől Kukucsín, szinte már tulajdonnév formában, városrészként emlegetve. Tehát a történet abban az időben játszódik, amikor mifelénk még nem léteztek külföldi tőkéjű szupermarketek, de már bőven megjelentek a kínai árusok, mintegy a szabad világ termékeit elhozva nekünk. Susogós melegítő szett, kétes elektronika, „márkás” sportcipő. Te mire emlékszel még?
Azért így az elején sok minden magyarázatra szorul, hiszen azok a kínaiak valójában javarészt vietnamiak voltak. Azonban mi ezt akkor nem tudtuk.
Gazdasági bevándorlók, akik ebben az időszakban ellepték Kelet-Európát, s akik városunkban éppen a Kukucsínon kezdtek el kereskedni mindennel, amire vevő volt a nép, és annak ezernyi fia és lánya. „Csincsungok” – így hívtuk őket, s talán napjainkban sincs ez másképp. A lehetőségek tárháza, vagyis a szabad nyugati világ fogalma szintén inkább abban rejlett, hogy amit mi nyugati terméknek hittünk, az is főként:
Ázsiából származó „ócó cucc” volt. Az a fajta Adidas, ami „kipipálva” érkezik némi íráshibával, esetleg kettő vagy négy csíkkal. De sosem hárommal!
Így lett tömegtermék nálunk pl. Sergio Tacchini, az egykori olasz profi teniszező és sportruházati divattervezőtől elcsent márkanév is. Esetleg minden fiatal srác álma, a Sharp vagy BASF kétkazettás rádiómagnetofon, amibe hasonló nevezetű, esetleg TDK márkájú üres kazettákat vásároltunk. Majd otthon, az akkor induló kereskedelmi rádiókból zeneszámokat feljátszva rá diszkókirályok lettünk.
De vajon Dunaszerdahelyen miért éppen itt, a Kukucsínon vertek tanyát a „csincsungok”? A kezdetekben sebtében összetákolt bódékban, aránylag pénztárcabarát portékájukat árulva. Digitális óra számológéppel együtt még érdekelne?
Ha engem kérdeztek, szerintem keresve sem találhattak volna jobb, forgalmasabb helyszínt a Kukucsínnál! Hisz aki vonattal vagy autóbusszal utazott – ki vagy be a városba –, jobb esetben a szerdahelyi korzóról nyíló Kukučín utcán keresztül slattyogott az állomásra. Apropó bánat, annál nagyobb bánat nem létezett, mint amikor:
a sztereóként árult magnó bekapta és összegyűrte a Cool and the Gang kazetta szalagját!
Amire persze filctollal írtuk rá a funky banda nevét, hogy originálnak tűnjön. A grafitceruza másért volt hasznos, illetve minden srácnak volt otthon színtelen körömlakkja anélkül, hogy ezt bárki félreértette volna. Ne feledjük, az „égetett” CD-re még pár évet várni kellett, de:
egy idő után mindenkinek lett Sergio Tacchini susogós melegítő szettje, azaz „sustyákija” is, hiszen a divatot követni kellett.
Nekem fekete alapon lila és zöld mintás, hajh, de szerettem, első randira is tökéletes viseletnek bizonyult. Hozzá ugyanilyen márkájú, magas szárú sportcipő, a Csallóközben „botaszki”. Mai fejjel nézve rettenetesen ocsmány volt, de akkor ez is egyfajta státuszszimbólumnak minősült. Magyar fülben furán csengett, hogy az első körben érkezett „kelet-ázsiai vendégmunkások” kizárólag szlovákul beszélték. Azt is csupán alapszinten.
Bizonyára nem voltak tisztában az itteni nemzetiségi viszonyokkal?
Mekkora meglepetés volt, amikor apámmal Pesten járva magyarul szóltak hozzánk:
– Neked adom, ócón. Ezeröccá’… – te fater, ezek tudnak magyarul is?!
És ez még mind semmi. Ha szabad ilyet elárulnom, a világ igazán csak három évtizeddel később tárulkozott ki elém, amikor fiatal és csinos feleségemmel eljutottunk az olasz tengerpartra. Mert mindenhol akad belőlük, csak amott „ciao”-val köszöntik a potenciális vásárlókat…