Ma – szerencsére – viszonylag sok szó esik a női lét nehézségeiről, visszásságairól, esélyegyenlőségről, illetve annak hiányáról. Mégis, még nagyon sok szó kell erről essen ahhoz, hogy tényleges egyenlőségről lehessen beszélni. Ez akkor is így van, ha nagyon sokszor fel sem tűnik nekünk a dolog a mindennapokban, sőt akkor is, ha néhányan sértve érzik magukat amiatt, hogy – szerintük – többé nincsenek kiváltságos helyzetben, és már a nyuszi viszi a vadászpuskát. Ez korántsem így van, és erről meggyőződhettek, ha elolvassátok például Caroline Criado Perez Láthatatlan nők című könyvét, amely nagyon is mai, és nagyon is húsbavágó témákon keresztül mutatja meg, mennyire messze is vagyunk a valódi egyenlőségtől. És nem, nem (csak) a munkahelyi kettős mércére gondolok, hanem olyan területekre, amelyekről az ember nem is gondolná, mennyire igazságtalanul férfi-központúak. Nem feltétlenül direkt, pláne nem rossz szándékból, mégis… Ez ihlette legújabb verseinket.
Sipos Janka: Majd? Nem.
majdnem annyit keresek
majdnem annyit is érek
majdnem annyit nyom szavam
majdnem annyit remélek
majdnem annyi a jogom
majd’ annyi lehetőségem
majdnem annyit bír hátam
majdnem annyi a vérem
majdnem olyan kényelmes
a ruha, a bútor, a módszer
majd’ olyan jól hat nálam
oltás, terápia, gyógyszer
megyek majdnem annyi helyre
majd’ ugyanannyiképpen
majdnem annyira vagyok
divatban, szórásban, képben
eszembe villan néha
hogy akkor mégis mi lenne
ha én mondanám, hogy majdnem
ha majdnem vagyok fizetve
a vacsorát megfőzöm majdnem
és majdnem kitakarítok
és majdnem dolgozom mától
kicsit hagyok csak ki itt-ott
majdnem fizetem ki a számlát
időben leszek majdnem pont ott
a mondataim végére
meg majdnem kiteszem a pontot