Felnőttként az anyai érintés rég nem olyan sűrű, mint azt gyermekkorban megszokhattuk. (Címlapfotó: Pixabay)
Amikor kicsik voltunk és netán elestünk,
Anya jött, adott a térdünkre egy puszit, megsimogatta az arcunkat, és máris könnyebb volt elviselni azt a fájdalmat.
Nem múlt el tőle, hiszen ugyanúgy sajgott, ahogy addig is, de mégis egyszerűbb volt kibírni Anya bátorító szavaival és simogatásával.
Személy szerint nagyon érzékeny vagyok az érintésre. Ha egy unszimpatikus személy közeledik az utcán, van úgy, hogy odébb is húzódom, és inkább kikerülöm a kontaktust. Igyekszem viszont odafigyelni arra, hogy akiket szeretek, ezt érezzék is. Fizikailag és így lelkileg is. Szeretném én is érezni, ahogy ők éreznek, így gyakran kezdeményezek ölelést meglepő helyzetekben, de a gesztusaim között szerepel a beszélgetés közbeni simogatás, az egyszerű, bátorító érintések is.
Persze hogy a gyermekemmel is így bánok.
Nagyon hamar elrepült ez a másfél év, sokat tanulhattam tőle. Még mindig szoptatom őt, ami a legősibb fizikai kontaktus, amit el tudok képzelni. Igen, még annál is ősibb, mint amikor ezek a kis lurkók készülnek.
A sok simogatásom és érintésem hatása sokszor mégis rejtve marad. Nem látom az azonnali hatást, amikor megérintem, megsimogatom őt. Ha fáj valamije, mellette vagyok, tartom őt, átkarolom, simogatom, mégis hosszú percekbe kerül, mire képes vagyok megnyugtatni. Elbizonytalanodtam az érintésem erejében.
Nemrégiben nálunk járt anyukám. A családom messze él, nem sokat találkozunk, így minden együtt töltött idő sokkal intenzívebben él bennem. Emlékszem, hogy egyik alkalommal, amikor legutóbb nálunk töltötte a szokásos két hetet, egy beszélgetésünk közben megsimogatta a hátam.
Abban a pillanatban nem is tudatosult bennem, hogy mi is történik.
Nem voltam fáradt, nem volt semmi bajom, nem kellett a biztatás, de mégis megerősített, bizalmat adott és újult erővel mentem tovább. Most, hetekkel később jutottam arra a felismerésre, hogy ha nem is látom az érintésem közvetlen hatását, akkor is valódi erővel bír.
Az anyai érintés egy olyan szupererő, amiből nem lehet eleget adni.
Igyekszem minden alkalommal megölelni a fiam, amikor szüksége van a támaszra – akkor is, amikor éppen semmi konkrét baj nincs. Hogy tudja, hogy van és lesz is támasza. Hogy hitet adhassak neki abban, hogy egyáltalán van, hogy létezhet valamiféle támasz. A hit a fontos és a bizalom, hogy ne adja fel.
