FOTÓK: FEKETE NÁNDOR
A sörsátor már másnap délre lebontásra került, miközben cimboráim megannyi kérdést szegeztek felém: Hogyan tovább? Mi lesz, ha továbbjutunk? Nem lehet így vége?! – srácok, én nem vagyok feljogosítva, hogy ezügyben nyilatkozzak. Az eredetileg tíz naposra tervezett Dunaszerdahelyi Habos Napok eseményét egy országos kerékpáros körverseny szorította határok közé, nyitva hagyva ugyanakkor opcióként az esetleges újratervezés forgatókönyvét. S mivel akkor ott, a skótok elleni mérkőzés utolsó utáni perceiben aktuálissá válhatott a gondolat, pár napig a levegőben lógott a téma.
Hétfő délelőtt jómagam is kerékpárra pattantam, hogy megnézzem a helyszínt, ahol a munkások éppen az utolsó tartógerendákat fektették a földre. A MOL Aréna mögött, hol pár órával korábban még javában tombolt a tömeg, most „atomjaira hullott szét” minden. A Klikkout nyolc év után gondolt egy merészet, s DAC-cal karöltve ismét megrendezte ezt a térségünkben korábban ismeretlen jellegű rendezvényt, fesztivált, tulajdonképpen egy szurkolói zónát kialakítva. Temérdek sör, megannyi foci, kísérőprogramok, ankétok, beszélgetések – de ami talán a lényeg, a magyar labdarúgó-válogatott közös biztatása a felvidéki magyarság gyűjtőtégelyében, a Csallóköz szívében.
Ami nyolc éve sikeresen végződött, most kissé akadozva indult. A magyar nemzeti tizenegy várakozáson alul szerepelt az Eb-n, a szurkolók java mégsem adta fel!
Aztán vasárnap késő este, amikor Csoboth Kevin a hálóba talált, elemi erővel szabadult fel a bennük felgyülemlett energia. A Poór Tibi ezt szertelen örömtánccal és a színpadra való vetődéssel „oldotta meg”. Ami addig elveszettnek látszott, egycsapásra begyújtotta a remény kanócát. Mert a helyszínre való kiutazás költségeit – nem beszélve a sokszor átláthatatlan jegyrendszerről – csak kevesen engedhetik meg maguknak. Kevesen, ahhoz viszont mégis elegen, hogy az otthonmaradókban táplálják az együvé tartozás érzését. Dunaszerdahelyen ezt a Habos Napok testesítette meg sokunkban. Sorsunk mások kezébe került, ám egyáltalán nem tűnt elveszettnek.
Aztán hétfő este az olaszok – a magyarokhoz hasonlóan – a ráadás perceiben elrendezték a kockás mezes horvát válogatott sorsát.
A feladott mateklecke megfejtését megkönnyítve, a magyar labdarúgó-válogatott még közelebb került áhított céljához. Ugyanez kedden az angoloknak már nem sikerült, képtelenek voltak feltörni a szívós szlovén védelmet, így magukkal rántották a hegyvidéki kis délszláv állam csapatát a legjobb 16 közé. Valahogy kiéreztem, hogy a máskor nyers, de jelenleg ugyancsak gyengélkedő angolok nem teszik meg nekünk ezt a „szívességet”. Egyébként is jellemző az idei Eb-re, hogy aki papíron favorit, a tettek mezején lagymatag. A dráma egyre csak fokozódott, a végkifejtet a csoportmérkőzések utolsó napjára maradt.
Az Eb csoportköre szerda este zárult, ekkor vált véglegessé a torna kieséses szakaszának mezőnye, valamint a nyolcaddöntő párosítása.
Vigyázó szemetek az F-jelű kvartettre vessétek! – mintegy utolsó mentsvárként legfőképp az F-csoport késő esti mérkőzéseinek számunkra pozitív alakulásában bízhattunk. Ha Csehország és Georgia nem győzi le Törökországot, illetve Portugáliát, a magyar labdarúgó-válogatott a legjobb 16 közé kerül, ahol éppen Portugáliával küzdhetett volna meg. Ha…
Azt hiszem a hozzám hasonló habitusú drukkerek mindkét meccset párhuzamosan követték.
Csehország végül is kikapott, de a georgiaiak teljesen megérdemelten nyertek. A kör pedig bezárult, a magyar labdarúgó-válogatott így nem jutott tovább a csoportjából. Szó mi szó, akadt néhány furcsa eredmény, de felesleges másokra mutogatni. A magyar nemzet világ életében csak önmagára számíthatott! Ami talán még bosszantóbb, hogy úgy néz ki, tartanunk is néha inkább önmagától kellhet. Pedig nem történt tragédia, 2016 és 2021 után sorozatban harmadszor jutottunk ki a kontinensviadalra, és négy év múlva – vagy két év múlva a vb-re – újra adja az Isten! Bárcsak édesapám is megélhette volna ezt a sorozatot! – neki már csak az első adatott meg…
Így aztán ennek az „éjjelnek” vége szakadt, és a Dunaszerdahelyi Habos Napok 2024-es története is végképp lezárult.
Meglehet, lesz még rá alkalom, hogy ismét együtt szurkolhatunk, vagy nem?! A jövőbe látni én sem tudok, és fiatalodni sem fogok, csak bízni és hinni kedves barátaim. Legközelebb talán a dunaszerdahelyi labdarúgás kínál majd nekünk feledhetetlen pillanatokat. Esetleg nagy felvidéki derbiket a Komárom csapatával. Mindazonáltal engedjétek meg, hogy a Kormorán együttes igaz soraival búcsúzzak:
„Van nekünk egy zászlónk, mit nem téphetnek szét,
A színek maradnak, akármilyen a szél,
Álmaimban álmodtam, jó lenne szeretni,
Legyen olyan hely, hol jó magyarnak lenni!”
(Roberto)