FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Ha betegségről van szó, a dunaszerdahelyiek körében létezik egy kissé morbid, viszont eléggé elterjedt mondás. Te is ismered? Nos igen, a Kisudvarnoki út tulajdonképpen a mai Múzeum utca folytatása, ahol az 1950-es években négy hektárnyi területű sírkertet létesítettek. Ez lett később a városi temető, amellyel párhuzamosan két másik temetőt – Szerdahely-Újfalu és Kistejed temetőjét – az indoklás szerint „egészségügyi és területrendezési okokból” megszüntettek. Mint tudjuk, mondvacsinált indok volt. A megszűnt temetők sírboltjainak egy részét ide, a Kisudvarnoki úti temetőbe helyezték át, míg a többit egyszerűen ledózerolták.
Az a bizonyos mondás pedig így hangzik: „Mennyien köhögnének még a Kisudvarnoki úton?!” – mintegy jelzésképpen, hogy az akár heveny vagy idült lefolyású náthaláz még nem jelenti az élet végét. S akik már nincsenek köztünk, talán még szívesen köhögnének… A Kisudvarnoki út tehát a városból kifelé tartva elhalad a tűzoltóság előtt, majd az ún. Takács piac, illetve az egykori vágóhíd után a Gyurcsó István utca keresztezi. Innen tovább már a temető következik, majd a nemrég átadott – az egykori kiserdő helyén vezető – Szent Péter (elkerülő) út keresztezi, aztán pedig a Szent János dűlőn át Kisudvarnokba jutunk.
A mai Szent János negyedet sem véletlenül hívják úgy, ahogy.
A Szent János laposban valamikor réges régen a Duna egyik ága folyt, fahíd vezetett át rajta Kisudvarnok felé, ahol egy Szent János szobor is állt. A szobor mára eltűnt, a hidat pedig betonhídra cserélték. Alatta csupán akkor találunk némi vizet, ha esős időben az a laposban felgyülemlik. Szóval, ha ezentúl Kisudvarnokra tartva áthaladsz a hídon, jusson eszedbe, hogy tulajdonképpen a Duna egyik egykori ágán keltél át.
A történelmi tények szerint, miután a Kisudvarnoki úti temető, s annak kisebb halottasháza – nem a mostani – elkészült, az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején végérvényesen felszámolták a két másik dunaszerdahelyi sírkertet.
A temetővel gyerekkorom óta „jó viszonyban vagyok”, mégha az ember történetesen nem jár szívesen temetőbe, elhunyt hozzátartozói sírjait nemcsak illik, de kötelessége is gondozni. Sok temetővel ellentétben a miénknek azelőtt nem volt nagykeresztje, csupán egy fehérre festett, kör alakú, szakralitást nélkülöző kompozíció a ravatalozó előtt. Ahol olyanokért gyújtunk gyertyát, akik valahol a messze távolban alusszák örök álmukat. A kör, vagyis tudtommal a kezdet és a vég, az élet állandó körforgását, a születést és a halált ábrázolja – hivatalos leírás híján szüleim elbeszélésére hagyatkozom, ők ezt tanították velem.
Akkor a Kálvária szoborcsoport még kisudvarnoki templomkertben „pihent”, ahová a Szent György templom mellől száműzték.
Eredeti helyét, az egykori Nemesszeg és Tejed városrészek közötti Kálvária-dombot 1959-ben útépítés ürügyén elbontották. A rendszerváltás után a Kisudvarnoki úti temető központi helyére került kálváriajelenet Krisztust a keresztfán, Szűz Máriát, Mária Magdolnát, Keresztelő Szent Jánost, valamint a jó és a rossz latort ábrázolja. Hiába jártam azonban az „idők kezdetétől” rendszeresen a temetőbe, az egykori Szerdahely-Újfalu temetőjéből áthozott, ám fák közé „rejtett” sírjelekre valahogy ügyet sem vetettem.
Egészen édesanyám haláláig, ami után megszaporodtak a temetőlátogatási alkalmak, de egyben az emlékezésé és az elcsendesülésé is.
Ősz volt, bár még kellemes idő, amikor gyalogszerrel vágtam neki a lakóhelyemtől számított 2-3 kilométeres távnak, majd ugyanezt visszafelé, a hátsó kapun keresztül. Ekkori sétám során fedeztem fel, hogy létezik a városi temetőnek egy olyan része – tulajdonképpen egy „ősi magja” – ahová az áthozott síremlékek kerültek. Nincs külön elkerítve, de nagyjából meghatározható, mettől meddig, csak az elhalálozások dátumát kell nézni.
Amelyik az 1950-es évekből, vagy még korábbról tesz tanúbizonyságot, egészen biztosan közéjük tartozik.
Némelyik sírboltozat – vagy kripta – tiszteletet parancsolóan vészelte át az idő vasfogát, valamint az egykori „költözést”. Ilyenek a teljesség igénye nélkül a Pirk, Wyberál, Erényi, Bartosik sírjelek. De egy ilyen sírjel volt a Pókateleki Kondé családé is, amelyet azonban Dunaszerdahely Város Önkormányzata és a Biró Márton Polgári Társulás kezdeményezésére meghirdetett 2022-es Kondé-emlékév kapcsán restauráltak, s a temetőn belül méltóbb helyre állítottak fel. Éppen a már említett Kálváriával szemben…
ELŐZŐ RÉSZEK:
DS – Az én utcám, a te utcád
