A cikk megjelent a Klikk Out 2017/06. számában. Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta. A házasság hete alkalmából közöljük újra.
A hagyományokra és rögeszmékre ráférne némi vérátömlesztés, mert egyre zavarosabb a kép, az idők folyamán némileg megváltozott, mit is értünk házasság, illetve az oda vezető, illetve onnan induló út alatt.
Könny fakad a búcsútól, de mégis kitől/mitől búcsúzunk? Szülőtől, testvértől?
A házasodó, még ha náluk is, de már rég nem velük él. Párja az, akivel egy nyelvet beszél, akivel átszűrik magukon és egymáson a szavak és szituációk mögötti tartalmat is. Akivel átnéz a látható univerzum repedésein, és minden érzékével felfedezi, hogyan száguldanak bennük és körülöttük a láthatatlanul is szikrázó érzelemnyalábok.
Akkor mitől? A szabadságtól? Az meg micsoda? Párban nem adják?
Nincsen párja annak, aki a másiktól a szabadságát félti. Hisz a párja az, aki egyedüllététől, szorongató magányától, rossz emlékeitől, de nem a szabadságától fosztotta meg.
De akkor mitől búcsúzunk?
Jó esetben az egótól, vagy annak legalább egy szeletétől, ami ballasztként tapad a lélekre, és mérgezi azt olyan rögeszmékkel, hogy a kötelesség, elkötelezettség mérhetetlen nyűg. Ahogy a közmondás szól, egy kocsikerék nem jut messzire…
És még mitől?
Abbéli bizonytalanságunktól, hogy egyedül maradunk.
A házasság a tükör, amiben nemcsak egyedül vagyunk.
De minek, ha amúgy is jól működünk?
Mert felemel. A bizonyosság szertartása. Mindegy, hogy fonott cérna vagy gyémánt a környezet.
A párom nem a leendő exem, nem a délibábom, hanem a terem, az időm és az állandó horizontom. Míg nem ismertem, nem hittem, hogy meglelem. Aztán nézd meg: még az ég és a föld sem hitte, hogy rátalál a másikra ott messze…
