Be kell vallanom, hogy kiskoromtól vonzódom azokhoz az írókhoz, költőkhöz, akik a tömör és lényegre törő fogalmazás ellenére tudnak sokat mondani, amellett, hogy a műveikben sajátos, fanyar humor is megjelenik. Ezért lett örök kedvencem Romhányi József és Örkény István is – ez utóbbi szerző „örökségét” próbálom most megidézni, az alábbi rövid novellával.
Kovács Andrea: Galamblélek
Harminc-egynéhány éves férfi volt, jó keresettel. Dohányzott, de magyarázkodott, hogy igazából, bármikor le tudna szokni. Most is épp odaindult, de megtorpant az erkélyajtóban, a vaskorláton ugyanis, terebélyes galamb pöffeszkedett. Apró pihetollai az égnek meredtek.
A férfi gyűlölte a madarakat – a hegyes csőrüket, az áporodott szagot árasztó tollaikat és a karmaikat. Másnap ismét megleste a függöny mögül: a hízott madár, immár az erkély járólapján napfürdőzött.
Érezte, hogy egy láthatatlan erő megzavarta, az eddig biztosnak hitt rendszereket. A félelem, mint láthatatlan parazita, a bőre alá férkőzött. Az erkélyen tartotta a felmosóvödröt, meg néhány más takarítóeszközt is. Gyors mozdulattal kinyitotta az erkélyajtót és a partvisnyéllel, fenyegető mozdulatokat tett a madár felé. Az kiröppent, majd egy kör után, visszatért. A virágládák mellett talált menedéket, majd´ kiugrott a pici galambszív.
A férfi azonban pontot akart tenni az ügy végére. Az mégsem járja, hogy az általa uralt területre, undorító lények fészkeljenek be, mi több, magukkal hozzanak egy egész kolóniát. Minden nap kergette. Egy alkalommal viszont, nagyobbat suhintott a partvisnyéllel: a műanyag kupakkal lezárt rúd, a galamb fején koppant. Az meg, néhány vergődés után, odahalt a kövezetre. A férfi tudta, hogy minden eddiginél nagyobb baj van. Az állat le fog bomlani, és így halálában talán még undorítóbb, mint előtte.
Becsapta az erkélyajtót. A konyhaasztalhoz lépett, leült, és a tenyerébe temette az arcát. Ujjait néha szétnyitotta, s az így keletkezett kis fényréseken át szemlélte, a szárnyait végleg kitáró tetemet. Majd újra összezárta – hátha mire újra kinyitja, nem lesz már ott. Ilyen csoda persze nincs. Vizet töltött magának, és egyhajtásra, kiitta az egészet. Észrevette a konyhapulton hagyott telefonját. Zavartan túrt a hajába, tárcsázni kezdett. Két-három csörgés után, a kapcsolat létrejött. Zavarodottan szólt bele:
-Te, át tudnál jönni egy kicsit? Lenne egy kis meló…
